V. fejezet

 Féltékenység- utálom azt az érzést! 

 Ahogy telt-múlt az idő, egyre zavarosabbá kezdett válni, ez az egész Mercutio ügy. Habár megbocsájtottam neki, nem felejtettem el, amit aznap a férfimosdóban hallottam. De egyszerűen képtelen voltam haragudni rá, mert akárhányszor belenéztem tengerkék szemébe, elvesztem.
 Romeo és Juliette is meglepően jól titkolta kettejük kapcsolatát. Mercutio-n, Benvolio-n, Laurence-n -a suli pszichológusán-, és rajtam kívül senki sem tudott róla. Hogy kerül a képbe a pszichológus? Mivel Laurence-nek lassacskán rögeszméjévé vált kibékíteni minket, belegyezett abba, hogy a pszichológusi szobában találkozhassanak, mikor nincs más betegje, hátha ezáltal a kis románc által kibékülnek a Montague-k és a Capulet-ek. Ám ez a kis terv nem haladt se előre, se hátra. Minden maradt a régi kerékvágásba.
 És hogy mi van velem meg Mercutio-val? Az égvilágán semmi. Mi is ugyan ennyire leblokkoltunk, mint Laurence békülés projektje.
 November közepe táján lehavazott.
 Egy kedd reggelen, hóviharban, apró léptekkel -nehogy megcsússzak a jégen, és leessek -siettem a Vérone gimi fele, kezemben egy hatalmas aktakupaccal. Kitaláljátok, hogy kinek vittem, igaz? Willy-nek. Nagy ihlet hiányban szenvedett szegény, így megkért, hogy gyűjtsem össze az eddigi összes bemutatott előadása forgatókönyvét, hátha egyet újra felhasználhatunk.
 A szél becsapta utánam az iskola üvegajtaját, és a nagy hangzavarra, amit ez okozott, a folyosón lézengő összes szempár rám szegeződött. De mikor mindenki észrevette, hogy ismét csak én vagyok az, mindannyian visszatértek az zaj által félbeszakított dolgukhoz.
-Belle! -hallottam egy vékonyka hangot felém közeledni, majd megpillantottam annak tulajdonosát is.   A nővérem volt az, teljes tökéletességében állt mellettem, kezében egy pohár forrócsokit szorongatva.
-Tessék. -nyújtotta át nekem a poharat, miközben én a sálamtól próbáltam megszabadulni, ami valósággal az orromra fagyott.
-Köszönöm. -vettem át tőle kicsit meglepetten, miközben térdemmel próbáltam megakadályozni azt, hogy Willy összes forgatókönyvea földön végezze.
-Megfogom, míg megfogod.- ajánlotta fel segítségét, és kivette a kezemből.
-Köszi.
 Mi lelte ? Már vagy egy hónapja nem is akar szóba állni velem, erre most forrócsokit hoz és megfogja a dolgaimat. Valamit akar ...
 Gyorsan megittam a forrócsokit, és a poharat visszaadtam Juliette-nek, aki visszaadta nekem az aktákat.
-Hová igyekszel, Belle?- kérdezte nyájasan.
-Willy irodájában.
 Na igen. Willy-nek már irodája is van, ami igazából egy rég nem használt osztályterem. Mivel a kórusosok már november eleje óta a karácsonyi előadásra próbálnak, így ki lettünk lakoltatva. Persze Willy kikövetelt egy termet Escalus-nál. Ennek ellenére úgysem halad a munkával. Hiába van terem, ha ötlet nincs.
 -Elkísérlek. -mondta.
-Oké.-válaszoltam meglepve.
 Fúrta az oldalamat, hogy mit is szeretne, ezért a kémialabor előtt elhaladva, feltettem neki a kérdést:
-Mit szeretnél tőlem, Juliette?
-Hogy érted ezt?
-Miért vagy velem ilyen ...öhm...kedves.
-Mert a húgom vagy.
-És ezen kívül? Ne próbáld nekem bemesélni, hogy nincs semmi hátsó szándékod.
-Pedig nincs. Semmi. Csak annyi, hogy ...
-Aha. "Semmi" ... -szakítottam félbe.
-Mi lenne, ha a változatosság kedvéért végighallgatnál ?
-Rendben. Mond csak végig.
-Csak annyit szeretnék, ha megbocsátanál nekem, mert olyan csúnya dolgokat vágtam a fejedhez. Hogy féltékeny vagy, meg miegymás ... Tényleg nem kellett volna.
-Hát nem. Rohadt rosszul esett.- mondtam alsó ajkamat a felső elé nyomva, így próbáltam cukinak látszani és sajnáltatni magamat.
-Sajnálom, de tényleg. Nem úgy gondoltam... Csak tudod, nagyon rosszul esett, hogy a saját testvérem sem támogat ebben. -mondta, és ő is bevetette az ajak trükköt.
-Én támogatlak.
-Köszönöm. -mondta, majd szorosan magához ölelt.
 Pár perc ölelkezés után, az órámra pillantottam, és megtörtem a csendet:
-Ne haragudj, de sietnem kell. Két perc múlva Willy-nél kell lennem.
  Elengedett, majd így szólt:
-Amúgy indulok a diákelnök választáson. Megtisztelnél, ha lennél a kampányfőnököm. Itt egy lista a teendőidről.-nyomott a kezembe egy lapot.- Köszi, szia. -majd faképnél hagyott.
 Persze ... még hogy nincs semmi hátsó szándéka...
 Szerencsére még időben odaértem Willy "irodájához". Ahogy beléptem az ajtón, sehol sem láttam a művész urat. Majd egy kis megfigyelés után, észrevettem, hogy a terem sarkában, a  kanapén gubbaszt.
 Meglepően jól berendezte ezt a kis termet. A terem végében egy íróasztal állt, mögötte egy szék,az asztal meg tele volt mindenféle papírokkal. Az asztaltól jobbra egy kisebb íróasztal állt, emögött is egy szék, de ezen rend volt. Minden papír a mellette levő polcra volt pakolva. Az asztalon csak egy írószertartó volt. Ez volt az én asztalom. Az asztalommal szemben pedig egy lila kanapé volt (amit-feltételezek- hogy Willy a saját lakásáról hozatott ide) , amin épp Willy ücsörgött, ihlettelenül. A padlót- egy szőnyegem kívül- egy csomó összegyűrt papír díszített, amit drága írnokunk dobált oda, és amit majd nekem kell összeszednem. És végül, a falakat néhány korábbi előadásokon készült fotó díszítette.
 Willy-nek meglehetősen nyúzott képe volt. Ki is nézem belőle, hogy egész éjjel haza sem ment.
-Jó reggelt. -köszöntem.
-Szia. Elhoztad amiket kértem?
-Persze itt vannak. -nyújtottam át neki, majd ledobtam magamról a kabátomat, sálamat, sapkámat meg a kesztyűmet.
 Willy vizsgálgatni kezdett, majd egyiket a másik után dobta odébb.
-Egy sem jó! -mondta.
 Leültem mellé, és én is nézegetni kezdtem azokat.
-Ezt talán újra hasznosíthatnád.- adtam oda neki a "Feelt Street Démoni Borbélya" forgatókönyvét.
 Willy újra a kezébe vette, és beleolvasgatott.
-Ugye ebben nincs kecske? -kérdeztem, hátha a kecskés ügy emlékétől jobb kedvre derül.
-Nyomorult kecske.-dünnyögte fogai közt.
 Majd felcsillant a szeme, felugrott és kiabálni kezdte, hogy :
-Heuréka, heuréka, heuréka!
-Mi az? -kérdeztem tágra nyílt szemekkel.
 Willy megragadta a kezeimet, felkapott a kanapéról, majd ugrálni kezdett. Én is ugráltam vele, de nem tudtam, hogy minek is örülünk.
-Mi történt? Mondj már valamit? -kérleltem.
-Nyomorult kecske!
-Igen az, de mi is van most pontosan?
-Nyomorultak, Belle! A Nyomorultakat adjuk elő!
-Igen?
-Igen!
 Willy nagy extázisba került, azonnal neki is látott írni, engem pedig nekiültetett plakátot készíteni a szereplő válogatásra. Szerencsére az könnyen ment, így maradt egy kis időm átnézni Juliette listáját is, mielőtt rajz órára mentem volna.
 Első teendő: elmenni a  cukrászdába a muffinokért, amiket majd szünetekben fogunk osztogatni holnap.
 Második teendő: palkátok készítése és ezek kiragasztgatása a suli folyosóira.
 Harmadik teendő: kitűzők készítése.
Tovább nem is olvastam. Már az első háromra rámegy a délutánom!
Szerencsére ez a nap is eltelt, így ahogy hazaértem, és tanutam, már futottam a cukrászdába a nővérem kampányához szükséges sütikért. Az ember azt gondolná, hogy Juliette körülbelül száz darabot rendelt, de nem. Jóval többet.Pont annyit, hogy a fejem se látszódjon ki a rengeteg muffinos doboz mögül. Mivel annyira siettem, még a telefonomat is otthon hagytam, így még taxit sem tudtam hívni. Tehát a jéggé fagyott járdán kellett botorkáljak hazafele egy rakás sütivel.
 Ahogy épp hazafele "mű korcsolyáztam" a hóesésben, egy eddig ismeretlen hallottam villámgyorsan közeledni felém:
-Vigyáááááááááázz!
 De mire kapcsoltam, már a földön hevertem, körülöttem pedig a sütis dobozok. Szerencsére egy muffin sem szóródott szét, mind a dobozban maradt.
-Miért nem figyelsz, hová mész? -kérdeztem idegesen az elgázolómtól.
 Egy fiú feküdt a földön, mellette pedig a biciklije. Ő volt a száguldozó, aki sikeresen el is csapott.
-Jaj, ne haragudj! -mondta, mikor sikerült feltápászkodnia, és engem is felsegített.
 Meglehetősen aranyos fiú volt. Körülbelül velem egyidős lehetett, haja vörös volt, szeme pedig olívazöld.
-Nagyon éhes lehetsz.- mondta.
-Tessék?
-Biztosan éhes vagy, ha ennyi muffint vásároltál.
-Jaj, nem. Csak a testvérem indul az elnökválasztáson a suliban, és a kampányához kell ez a rengeteg süti.
-Csak nem a Vérone gimibe jársz te is?
-De. De ezt miből gondolod?
-Abból, hogy csak ott van most elnökválasztás. A többi suliban már rég lezavarták azt. Amúgy én is oda járok. Hogy lehet, hogy eddig nem találkoztunk?
-Nem tudom. M.p vagy?
-Nem. Miért? Te igen?
-Nem.
-Mennyire udvariatlan vagyok, be sem mutatkoztam. A nevem Cory Turner. És benned kit tisztelhetek?
-Belle Capulet vagyok.
-Csak nem Juliette meg Tybalt rokona vagy?
-De. Juliette húga vagyok.
-Azta. Nem is tudtam, hogy van húga.
 Nem lep meg. Soha senki sem tudja, hogy Juliette-nek húga is van. De azért már kicsit kezd unalmas lenni ez a "Nem is tudtam, hogy Juliette-nek van húga" duma, amit minden újonnan megismert embertől hallok.
 Cory rendes volt, és segített hazaszállítani a sok muffint. Szerettem volna meghálálni a segítségét egy bögre kakaóval, de sietett focira, így nem maradt.
-Remélem még összefutunk! -mondta, mikor köszönésre került a sor.
-Én is.
-Akkor szia, Belle.
-Szia Cory.
 Addig álltam az ajtóban, míg ki nem ment a kapun. Hogy mért? Talán azért, mert a tudatalattim érdeklődést mutat iránta, de talán azért, mert valahol a szívem mélyén azt vártam, hogy mikor esik el a jégen a kapufele menet.
-Cory Turner? -hallottam Tybalt hangját a hátam mögül. Kicsit megrémített, annyira belemerültem a gondolkodásba.
-Megijesztettél, te hülye!- mondtam kicsit riadtan.
-Bocsánat, nem akartam.- kért elnézést. -Na de tegnap Montague-ék talpnyalója, ma meg már Cory? Te aztán nem vagy semmi.
-Hagyj, a hülyeségeddel.
-Oké. De azért azt megjegyezném, hogy ezzel a csávóval jobban járnál.
-Nem érdekelsz. Nem is hallak.- mondtam, majd kezemet a fülemre tapasztottam. -Látod?
-Látom, Belle, látom.
 Ezután visszavonultam a szobámba, hogy megtervezhessem a palkátokat holnapra, majd kinyomtassam. Ez a munka belenyúlott az éjszakába, így reggel hullaként mentem be a suliba.
 Minden egyes diák az elnökválasztásokkal volt elfoglalva. Pedig csak összesen két jelölt volt. Egy a Capulet pártiak közül, vagyis inkább maga Capulet kisasszony, és egy lány a Montague pártiak közül, akit nem ismertem.
 Minden folyosón ott virított a képük, alatta pedig egy kampányfelirat. Akárhová nézett az ember, csak ezt látta.
-Szia Belle! -köszöntött kedélyesen Mercutio, mikor véletlenül összefutottunk a folyosón, kezemben egy csomó muffinnal. -Hol bujkálsz? Egész héten nem láttalak.
-Sok dolgom volt.
-Miféle dolgok?
-Segítettem Willy-nek a lelki válságában, majd Juliette-nek a kampányban. És ...
-Mercucica! -szakított félbe egy hang, amit szerintem nyávogásnak is nevezhetnénk. Egy alacsony szőke lány termett ott hirtelen Mercutio mellett.
-Mercucica?- kérdeztem vissza.
-Igen, Jenny így szólít. -válaszolt Mercutio.
-Jenny?
-Szia, én vagyok Jenny. -nyújtotta felém barátságosan, ám mégis álszentül kezét a lány.
-Én meg Belle.- válaszoltam, flegmán elutasítva a kéznyújtást.
-Tényleg te vagy Belle?
-Igen, én vagyok. Ha nem én lennék, miért mondanám, hogy az vagyok?
 Mercutio gyilkos pillantást vetett rám, én meg közönyösen vontam vállat. A lányon pomponlány ruha volt, tehát pomponlány. Ehhez az egyenruhához rendszerint butaság is tartozott. Na meg egy csinos pofika, amit senki sem volt képes figyelembe venni, annyira eltorzította azt a butaság.
-Mercutio sokat mesélt rólad.- mondta.
-Igen? Ez érdekes, mivel rólad semmit sem mesélt.
-Belle!- háborgott Mercutio. -Gyere, Jenny, menjünk. -mondta, majd karon fogta a lányt, és elvezette.
-Szia Belle! Örülök, hogy megismertelek! -kiáltott vissza a lány.
-Akkor ezzel egyedül vagy!
 Engem is meglepett a viselkedésem. Senkivel nem szoktam így viselkedni...
Csak nem vagyok FÉLTÉKENY...?






(a két új szereplőt megtalálhatjátok a Mellékszereplők közt)

IV. fejezet

Belle Belle-nek

 Természetesen nem sikerült kiheverni egy nap alatt Mercutio szavait, így másnap zombiként mentem be az iskolába.
 Nem tellett sok időbe, Juliette és Romeo összejöttek. Persze csak titokban találkozgattak délutánonként a hátsókertünkben, és akkor is úgy intézték, hogy Tybalt ne kapja rajta őket. Amikor csak tudtam, falaztam nekik, de nem volt túl jó nézni, ahogy ők boldogok, én pedig megint jól ki lettem használva.
 Féltékeny vagyok?
 Nem tudom! Lehet... De akkor is! Nem esik jól, hogy csak nekem nem jön össze semmi!
 Magányosan kullogtam a suli folyosóján. Kivételesen nem Willy-hez mentem, hanem matekórára. Témazárót fogunk írni, de tegnap semmi kedvem nem volt tanulni. Valahogy semmihez sem volt kedvem.
 Ahogy a terem fele igyekeztem, valaki jéghideg kezeit éreztem csupasz vállamon. Megfordultam és Mercutio-ba ütköztem. Kicsit meghökkentem. Mit akarhat még tőlem?
-Cső. -mondta, köszönésféleképp.
-Nem azt kérdeztem hol laksz. - préseltem ki egy kegyetlen választ fogaim közt.
-Ezt nem értem.
-Nem meglepő. -mondtam, majd tovább álltam.
 Kicsit bűntudatom volt. Talán nem kellett volna ennyire gonosznak lennem vele. De ő is megbántott...
 Mercutio utánam kiáltott:
-Megbocsátasz valaha?
-Nem!
 Ahogy bevettem a kanyart, rohanni kezdtem, nehogy utánam jöjjön. De szerencsére nem jött.
 A matekóra valahogy eltelt. A dolgozat sem volt túl nehéz. Sőt...úgy érzem egész jó lett.
 Mikor kiléptem az osztályteremből, ismét csak Mercutio-ba botlottam.
-Mit szeretnél? -kérdeztem flegmán.
-Tudod, hogy nem úgy gondoltam, amit mondtam.
-Hát akkor hogy?
-Csak azért mondtam, mert Benvolio nem tudhatja meg, hogy igazából fontos vagy nekem. Romeo-ra is nagyon ki van akadva mindenki. Ha ez kiderülne ...
-Akkor mi lenne, hm?
 Szótlanul bámult a földre. Nem válaszolt. Ez jellemző! Az ilyen "hű-de-menő-gyerek-vagyok" típusú fiúk, mind ilyenek! Mindig csak játsszák a nagy arcot a haverjaik előtt!
-A hallgatásod oly sokat elárul. -törtem meg végül én a kínos csendet, majd ismét ott hagytam.
 Aznap többé nem is keresett.
 Mikor végre-valahára vége lett a tanításnak, hazamehettem. HAZAMEHETTEM!!! Nem kellett segítsek Willy-nek, mivel egész nap valami randira készült. Állítólag megtalálta a múzsáját ...
 A nővéremmel kettecskén sétáltunk haza. Egyikünk sem volt beszédes kedvében, ám bennem megfogalmazódott egy kérdés, amit muszáj volt feltennem neki. Mégpedig az, hogy:
-Tényleg komolyan gondolod a dolgot Romeo-val?
 Nem válaszolt, csak pislogott rám. Majd mégis megszólalt:
-Te ilyenkor hallod miket mondasz? Persze, hogy komolyan gondolom! Ő az eddigi legnagyobb szerelmem! Mindent megtennék érte! És ő is értem!
-Jó,jó. De még 16 éves vagy. Arra nem gondolsz, hogy mondjuk 18 évesen már teljesen másképp fogod gondolni? Tulajdonképp, még gyerek vagy.
-Ne,ne,ne! Ne mondj semmit!-szakított félbe. -Értem én mit akarsz mondani...
-Na, látod!
-Te féltékeny vagy, húgocskám! Valósággal belesárgulsz az irigységbe!
-Hogy mi?
-Jól hallod! Lerí rólad, hogy mennyire rosszul esik neked, hogy nekem minden összejön, neked meg semmi sem!
 Szemem-szájam nyitva maradt a csodálkozástól. Egyszerűen nem voltam képes lereagálni. Juliette tüzes tekintettel nézett egy darabig, majd sarkon fordult, és ott hagyott.
 Mikor hazaértem, kopogtam szobája ajtaján, de nem nyitotta ki. Bocsánatot szerettem volna kérni. Igen, én bocsánatot, mikor tulajdonképp engem bántottak meg. Elvégre, mindig az kér bocsánatot, akiben több a szeretet... Eddigi tapasztalataim szerint, bennem elég sok van, de mégsem kell senkinek.
 Leszállt az éj, és én már készültem lefeküdni. Mikor már épp bújtam volna be a pihe-puha ágyikómba, apró kövek csörömpölését hallottam. Nem volt nehéz kitalálni ki lehet az. 
 Kinyitottam hát az erkélyajtót, és nyuszikás pizsamámba kiléptem.
-Belle!-kezdett valami ének szerűbe a rózsabokrok közt Mercutio. -C'est un mot qu'on dirait inventé pour elle. -énekelt tovább. 
 Az énekhangját és a francia akcentusát inkább nem részletezném. De a dalválasztás remek volt. 
-Quand elle danse et qu'elle met son corps, á jour, tel. Un oiseau qui étend ses eiles por s'envoler. Alors je sens l'enfer s'ouvir sous mes pieds. 
 Azt sem tudtam sírjak-e vagy kacagjak. Még a szeretett kecskecskénk is jobban elmekegte volna a dalt, mint ahogy Mercutio énekelte, mindenféle zenei aláfestés nélkül. De maga a gesztus... Ennél szebbet még senkitől sem kaptam. 
-J'ai posé mes yeux sous sa robe de gtane. Á quoi me sert encore de prier Notre-Dame.Quel est celui gui lui jettra la premiére pierre.Celui-lá ne mérite pas d'être sur terre. Oh Lucifer! Oh" Laisse-moi rien yu'une fois. Glisser mes doigts dans les cheveux d'Esmeralada. 
 Itt inkább leállítottam. Nem bírtam nevetés nélkül, így hangos kacagás tört elő belőlem, ami ebben a válságos időszakban meglehetősen hiányzott már. 
-Te most rajtam nevetsz, Belle? -kérdezte, kicsit megsértve. 
-Jaj, te Mercutio.-hagytam abba a nevetést, de a szemem sarkában még csillogtak a könnyek. -Ennél szebbet még soha senki nem adott nekem. Tudod egyáltalán miről szól a dal? Tanulsz franciát? 
-Mind két kérdésre "nem"  a válasz. 
-Feltűnt.
-Azért választottam ezt a dalt, mert benne van a neved. 
-Benne, de ez a dal egy bizonyos Esmerala-nak szól. Személy szerint "A párizsi Notre-Dame"-os Esmeralda-nak. 
-Micsoda véletlen. Pont az ő szerepét játszhattad. 
Elmosolyodtam. Igaza van. 
-Bolond vagy!
-Mert megbolondítasz! Szóval megbocsátasz? 
 Pont mondtam volna, hogy "igen", de akkor a fura szomszédnéni, Mrs.Clark, tűnt fel, egy seprűvel a kezében. 
-Huligán! -hasított a levegőbe vékony hangja. -Tűnj innen! 
 És azzal üldözőbe vette szegény Mercutio-t, a seprűt a levegőbe lóbálva. 
A kacagástól ismét megteltek a szemeim könnyel, így nem nagyon láttam mi folyik odalenn. 
-Jó éjt, Belle! -kiáltott vissza Mercutio, majd őt is, és a nénit is, elnyelte a sötétség. 

A dal,amit Mercutio énekelt. 

III. fejezet

Tüköré vált,amibe fájt belenézni

 Egy darabig egyedül gubbasztottam a szobámban, mert semmi kedvem nem volt hallgatni, ahogy Júlia alapos fejmosást kap Tybalt-tól.
 Gondolkodni kezdtem. Mi van akkor, ha Mercutio-ék csak azért csinálják az egészet, hogy Tybalt idegeire menjenek? Ahogy elnéztem őt ma este, mikor Tybalt rajtakapott vele az iskolaudvaron, rettenetesen élvezte, amikor Tybalt valósággal felrobbant a dühtől. Ezért jöttek a bulira is? Hogy az unokabátyám idegeit tépkedjék? Ez gonosz, de ötletes.
 Ahogy ezen elmélkedtem, apró kövecskék csattogását hallottam az erkélyajtóm üvegén. Egészen biztos voltam benne, hogy valaki jól leitta magát a bulin, és most vicces akar lenni. Kitártam hát az ajtót, és kiléptem az erkélyre. Ahogy épp kiléptem, egy apró kavics csapódott gőzerővel a homlokomnak.
-Áu! -mondtam fájdalmasan.
-Bocsi, véletlen volt. -jött egy hang az erkélyem alatt meghúzódó bokrok közül.
-Mercutio?
-Szia, Belle. -bújt elő Mercutio a rózsabokor mögül.
-Te meg mit keresel itt? -kérdeztem.
-Nem volt alkalmam elbúcsúzni. Így visszajöttem, hogy jó éjt kívánjak neked.
 Elmosolyodtam, előrehajoltam, jobb könyökömet az erkély párkányára helyeztem, tenyeremmel pedig megtámasztottam a fejemet.
-Csak ezért jöttél vissza?
-Igen. Te nem szeretnél mondani nekem valamit?
-Mit kellene mondanom?
-Hát mondjuk, hogy :Jó éjt Mercutio.
-Jó éjt Mercutio, hétfőn látjuk egymást!
Csörömpölést hallottunk. A zaj irányába fordultam, és Peter-t,  az inasunkat láttam Mercutio felé közeledni. Mercutio megijedt, felvette a nyúlcipőt, és elfutott. De félúton visszafordult, és azt mondta suttogva:
-Hétfőn találkozunk! Szia!
 Addig maradtam az erkélyen, míg teljesen el nem tűnt az éjszaka leple alatt. Ennek a fiúnak egyszerűen sikerült egy nap alatt az ujja köré csavarnia. Ennek rossz vége lesz.
-Oh, Mercutio. -hallottam a saját hangomat. -Miért vagy...miért vagy te vagy ennyire bolond?
 Semmi kétség. Teljesen elvarázsolt.
 Egy kicsit még tűnődtem az erkélyen, de aztán bementem ,és levetettem a ruhámat, majd felvettem a pizsamámat, hogy végre-valahára lefekhessek aludni, és kipihenjem ezt a mai napot.
 Újabb kavicsok zörgését hallottam. De ezúttal nem az én ajtómon, hanem a szomszédos szoba ajtaján. Biztos Mercutio az, csak elfelejtette, hogy melyik is az én szobám. Gumilabdaként pattantam ki az ágyból, és rohantam ki az erkélyre.
 De csalódottan kellett tapasztalnom, hogy nem Mercutio az. Mikor észrevettem, hogy Mercutio barátja áll a kertünkben, ha jól emlékszem Romeo, gyorsan leguggoltam, nehogy észrevegyen.
-Oh, Juliette!-hallottam a hangját.
-Romeo, hát te vagy az? -hallottam a nővérem hangját is. -Mit keresel itt ilyenkor?
-Hozzád jöttem.
-Ugyan miért?
-Látni akartam utoljára a csodaszép mosolyodat, mielőtt az unokatestvéred elkap, és megfojt a saját hajszálammal.
 Juliette nevetett.
-Nevetésed oly édes számomra, mint a méz.- bókol Romeo.
 Te jó ég. Nyálas alak. Pont, mint Willy drámáiban a főszereplők, akik hősi halált halnak a mű végén, és miután leereszkedik a vörös függöny, nekem kell feltakarítani a színpadról a művért.
 Nem volt kedvem tovább hallgatni, mert féltem hogy belefulladok a sok nyálba. "Mosolyod édes, mint a méz." "Angyali arcod." "Hangod, mint a madárcsicsergés." Ezeket a srác a neten kereste, vagy ő maga találja ki?
 Visszakúsztam a szobámba, és újra megpróbálkoztam az alvással. De ismét félbeszakított egy kopogás. De ezúttal az ajtómon kopogtak.
 Juliette lépett be a szobámba, és óvatosan leereszkedett az ágyam szélére.
-Belle, alszol? -suttogta.
-Nem. Mi baj?
Sóhajtott.
-A sors kegyetlen, tudod, húgom?
-Hogyne tudnám. De miért is?
-A legnagyobb ellenségembe vagyok szerelmes.
-Nem meglepő.
 És tényleg nem volt az. De ezt így kimondani, hogy "szerelmes vagyok" kicsit túlzás egy óra ismeretség után.
-Miért ne lenne az?
-Csak. Ez így szokott lenni.
-Te nem értesz meg engem, Belle. Túl fiatal és tapasztalatlan vagy ehhez. -mondta, majd kiviharzott a szobámból.
 Ez felháborító! Húsz perccel idősebb nálam, egy barátja volt eddig, és máris milyen tapasztalt lett hirtelen. Mondjuk még mindig több az az egy, mint az én eddigi pasijaim száma. De akkor is. Semmi joga kioktatni, főleg a sors kegyetlenségéről nem. Őt ismeri az egész suli, magas, vékony, gyönyörű és tehetséges. És még vele kegyetlen a sors? Hát nem az ő nagy pillanatát rontotta el veszett kecske!
 Másnap reggel korán felköltött minket Tybalt, hogy takarítsunk a házba, míg anyáék hazaérnek. Szerencsére a személyzet is besegített... vagyis, ők takarítottak, én segítettem, Tybalt meg Juliette parancsolgattak.
-Paris! Kelj fel ember, reggel van!- ébresztgetett Tybalt a kanapé mögött egy másnapos fiút.
 Juliette mellé léptem, kezemben egy dugig tömött szemeteszsákkal, és rákérdeztem :
-Ki ez az alak?
-Paris, a sulinkba jár, és fülig szerelmes belém.
-Meg se leptél. -mondtam, vállat vontam, majd kivittem a szemetet a kukába.
 A hétvége többi részét relaxálással és egy kis tanulással töltöttem.
 Hétfő reggel, mikor beléptem a gimi étkezőjébe, nem meglepő módon egy hatalmas csetepaté kellős közepébe csöppentem. Tybalt balhézott Romeo-val.
-Mi folyik itt? -lépett közbe Mercutio.
-Áh, Montague-ék pincsikutyája! Már valósággal hiányoztál, drága Mercutio. -tett sértő megjegyzést Tybalt, ám Mercutio-t látván, cseppet sem volt megsértve.
-Tybalt, Tybalt.-csóválta gúnyosan a fejét. -Te soha nem javulsz. Egy buta alak maradsz, életed végéig.
-Vigyázz a szádra! -mondta, és meglökte, így Mercutio mind magára borította a tésztát, ami a tálcáján volt. Egy darabig a pulóverét méregette, amin kukacként csüngött a spagetti. Nem tellett sok időbe, megragadta a tálcáján maradt tésztát, és nekivágta Tybalt önelégült képnek.
 Tybalt-nak sem kellett több. Belemarkolt a legközelebb ülő személy szalmakrumplijába, és azzal bombázta Mercutio-t, aki szintén folytatta unokabátyám példáját.
-Álljatok le! -szóltam (akarom mondani kiáltottam) közbe. -Gyerekes ,amit műveltek!
 De nem hallgattak rám. Válaszként engem is jól megdobtak egy adag tésztával. A spagetti lógott a hajamból, és egyszerűen undorítóan festhettem. Betelt a pohár! Már nyúltam volna az én kajám után, hogy jól hozzájuk vágjam, de akkor valaki közbe szólt, vagyis inkább üvöltött.
-Elég! Mi fészkes fene folyik itt? -kiáltott az igazgató. -Mind három jómadár, az irodámba! Most!
 Úgy ültünk Escalus igazgató úr irodájában, mint a halálraítéltek. Tybalt és Mercutio számára már megszokott volt a helyzet, de én még soha sem kerültem ilyen szituációba.
-Mit tudtok felhozni mentségetekre? -kérdezte komoly hangon.
 Én inkább meg se szólaltam,de a két fiú egyszerre vágta rá:
-Ő a hibás!-mutattak egymásra.
-Fiúk!-mondta az igazgató, fejét fogva.-Minden héten el kell játszanunk ezt? Miért nem vagytok képesek kibékülni?
 És akkor egyszerre kezdtek beszélni,de olyannyira, hogy semmit sem értetem, és minden hülye érvet hoztak fel a békülés ellen.
-Te melyik suliba jársz?-kérdezte rám utalva Escalus.
-Én ebbe.-válaszoltam.
-Mióta?
-Kilenc éve.
-Még soha sem láttalak.
 Ha az észrevétlenség fájna, engem holnap temetnének...
 Az igazgató egy kis gondolkodás után meghozta az ítéletet: ma egész nap Willy-nek kellet segítsünk. Nekem ez nem volt büntetés, elvégre én napi 4-5 órában elviselem Willy hisztijét.
-Na gyerekek!-szólalt meg Willy két új segédje láttán. -Lenne egy fontos feladatom számotokra. -tartott egy kis hatásszünetet. -Egyikőtök menjen el,és hozzon nekem egy kávét.
 A szokásos...sejthettem volna.
-És ketten- folytatta -legyenek oly szívesek, és takarítsák fel a kecskepiszkot a színpadról, ami péntekről maradt.
-Stip-stop, én megyek kávéért! -szólalt meg gyorsan Tybalt.
-Hé, nemár! Eddig is mindig én mentem kávéért!-szóltam közbe.
-És eddig is mindig kihűlt mire visszahoztad. Tybalt megy.-hozta meg a döntést Willy.
 Kicsit elszomorodtam. Ez a kecske egyszerűen tönkretesz!
 Tybalt el is nyargalt, mi pedig mehettünk a szertárba seprűért, vödörért meg felmosóért.
 Csendesen haladtunk egymás mellett a folyosón, majd ő törte meg a csendet:
-Elég undi, hogy péntek óta, csak most takaríttatják fel a trutyit onnan.
-Szerintem is az. -helyeseltem. Jobbat egyszerűen nem tudtam kitalálni.
 Bementünk a raktárba, szétnéztünk, de sehol sem találtunk seprűt.
-Ott van, nézd!-mutatott Mercutio az ajtó melletti polc mögé.
Megpróbálta kihúzni, de nem ment. Erősebben próbálkozott, és végre összejött neki.
-Heuréka!-kiáltotta.
De abban a pillanatban a polc az ajtó elé esett, ami befele nyílott, így bezártuk saját magunkat. Ez remek.
-Jó isten!-pánikoltam. -Mit csinálunk, ha elfogy a levegőnk ?
-Nyugi, majd lélegeztetlek. -javasolta.
-Ezt most értsem félre?
-Ahogy akarod ,úgy érted. -vont vállat.
 Eltelt tíz perc. Elméletileg most a többieknek-akik nincsenek ilyen nyomorúságos helyzetben, mint mi- szünetük van. De mégsem jár erre senki sem. És Willy sem hiányol minket.
-Azt hiszem felhívom Willy-t.-javasolta.
-Hamarább nem jutott volna eszedbe?
-S neked miért nem jutott eszedbe?
-Ott hagytam a telefonomat a táskámban.
-Áh,ez remek.-háborgott.
-Mi történt?
-Lemerült.
-Nagyon jó!
-Ha hoztad volna a te telefonod, már nem lennék itt.
-Ha nem húzod ki a seprűt, nem ragadunk be!
-Ha rendesen odafigyelsz a kecskére, és nem szaladsz el hisztizni, talán nem piszkít oda!
-Ha nem balhéznál folyamatosan Tybalt-al, akkor Balthasar, Gregory, Abraham meg Sampson nem verekedtek volna össze, nem tiltják el őket az előadástól, és Greg beöltözhetett volna kecskének, és Willy-nek nem kell igazi kecskét hozatnia!
-Ó,remek. Legyek én a hibás mindenért!
 Szájam szóra nyílt, és már vágtam volna is a fejéhez valamit, de akkor észbe kaptam. Mi történt? Ez egészen  biztos az a Mercutio, aki a buli után visszajött elbúcsúzni?
 Már egy órája gubbasztottunk odabent, szótlanul. Rettenetesen kellett mennem vécére. Már ugrálni is elkezdtem, hátha attól jobb lesz. De nem lett.
-Mi a franc? -hallottuk az igazgató hangját kívülről.
 Megmozdult a polc, és eltolódott. Nem is tudtam, hogy ennyire erős ...
-Ti meg mit kerestek itt? -kérdezte, mikor megpillantott bennünket.
 Benvolio állt mellette, és tágra nyílt szemekkel figyelt Mercutio-t meg engem.
Nem volt kedvem magyarázkodni. Azonnal rohantam a mosdó fele.
"CSŐTÖRÉS MIATT LEZÁRVA." - írta még mindig a női mosdó ajtaján. Kénytelen voltam ismét a férfimosdót használni. Szerencsére nem volt ott senki.
 Miután végeztem, és kijöttem volna, hallottam, ahogy becsapódik a bejárati ajtó. Úgy gondoltam, inkább meg sem moccanok, nehogy ismét lebuktassam magam.
-Miért kellett neked felmosó? -hallottam Mercutio hangját.
-Épp kémiám volt, és kiborítottam a kék kő oldatot a földre, és fel kellett törölnöm. De mivel sem egy felmosót, sem egy takarítónőt nem találtam az egész épületben, ezért szóltam Escalus-nak, hogy segítsen keresni. -válaszolt Benvolio. -Amúgy, te mit kerestél a raktárban egy Capulet lánnyal? Csak nem kavartok?
-Nem ,nem.
-De ugye nem akarsz tőle semmit?
-Hülye vagy? Soha. Csak azért közeledek felé, mert látom, hogy Tybalt-ot mennyire idegesíti.
 Bumm. Hallottad? Ezt sem? Nos, ez annak a hangja, ha egy újra felépített világ dől össze benned.
 Kinyitottam az ajtót.
 Ott állt velem szemben, és szótlanul nézett rám, ahogy én is ő rá. Egyikünk sem szólalt meg.
-Nem úgy értettem, Belle. -kezdett bele.
 De engem nem érdekelt. Faképnél hagytam.
 Amilyen gyorsan tudtam, annyira gyorsan szaladtam. Szaladtam Mercutio elől, szaladtam a szavai elől, szaladtam az érzéseim elől, szaladtam a világ elől. De valami, vagy inkább valaki, ismét utamat állta.
Tybalt.
-Mi baj? -kérdezte.
-Megbántottak.
-Na gyere ide. -ölelt magához. -Az a hülye volt az, igaz?
-Igaz.
-Jaj, Belle. Tudod, hogy testvéremként szeretlek, és ezért is mondtam ,hogy tartsd távol magad tőle. Ismerem milyen, s tudtam, hogy ez lesz. Ezekben nem szabad bízni.
 Nem szóltam. Könnyeimet próbáltam visszafojtani. Nem értem miért esett ennyire rosszul.
 Egy darabig még csendben öleltük egymást az unokabátyámmal, majd megszólalt:
-Ne gyere, menjünk haza.
-Rendben.
 Már semmit sem értettem. Nem az volt, akinek megismertem? Fájt belegondolni abba, hogy kihasznált. Minden hazugság volt?
 Lélekben akkor haltam meg. Belefulladtam a hazugságai tengerébe. De azért remélem, hogy örömét lelte a kihasználásomba és Tybalt bosszantásába...

II. fejezet

A sorsnak néha 

pofátlanul rossz a humora

 Bágyadtan ücsörögtem a suli folyosójának egyik padján. Valamiért rohadtul elment az életkedvem. Tybalt is szépen magamra hagyott, így úgy éreztem, én vagyok a legmagányosabb ember, aki valaha a Vérone High School padlóját koptatta.
 Amint egyedül merengtem, egy számomra nagyon ismerős, és néha irritáló hang csendült meg az üres folyosón.
-Belle! Mi a fenét keresel te itt? Miért nem vagy a próbán?- kiabált Willy rubintvörös fejjel, és az üres folyosó "tökéletes" akusztikájának köszönhetően, majd kihasadt a dobhártyám.
-Megyek, csak ne idegeskedj. -mondtam, felálltam és a földet bámulva, elindultam feléje.
 Nem értem magamat! Miért érintettek meg ennyire Mercutio szavai? Vagyis az az egy szó, ami tulajdonképp a családnevem?
 Mikor visszaértem a díszterembe, Willy szigorú rendező énje újra felszínre tört, és dirigálni kezdett :
-Jordan, megint rosszul áll az a púp! Zack, fogd már meg rendesen azt a kecskét! Emma, az ég szerelmére! Hányszor kell még elmondanom, hogy neked semmi keresnivalód a színpadon, az első jelenetben! -minden szónál egy árnyalattal vörösebb lett az arca, majd végül fejét lecsapta az asztalra.
 Komolyan sajnálni kezdtem. Lehet, hogy rettentően hisztérikus meg érzékeny, de sok munkája (munkánk) van ebben az előadásban, és az utolsó percben válik semmivé három hónap kemény munkája.
-Nekem ebből elegem van! -tett hangos megjegyzést Mercutio, akit eddig észre sem vettem, annyira elvegyült a többi szereplő közt. -Szóljatok, ha végre képesek lesztek normálisan hozzáállni !-mondta, majd kiviharzott a teremből.
- Mon dieu! * -kiáltott fel újra Willy.
 Megelégeltem már ezt a helyzetet! Senki nem képes semmit úgy csinálni, ahogy azt kéne, Willy meg ahelyett, hogy cselekedne csak hisztizik,mint egy ötéves a szuper márketben, ha az anyukája nem vesz neki cukrot! Így arra az elhatározásra jutottam, hogy kézbe veszem az irányítást.
 Kicsit bizonytalanul, de kicsit mégis magabiztosan kiálltam a színpad közepére, és utasításokat kezdtem osztogatni:
-Te ott! -mutattam rá egy fiúra, akinek a nevére sajnos nem emlékeztem. -Igen, te! Vidd ki a kecskét az udvarra! Owen, igazítsd meg Jordan púpját, és Emma, te meg csak akkor gyere be, mikor Mark! A többiek meg legyenek szívesek ne zajongani és pletykálni, hanem odafigyelni Willy-re! Két óra múlva előadás!
 Mindenki elcsendesedett, és némán követte az utasításaimat. Ez fura. Rettentő erélyesnek éreztem magam abban a pillanatban, és borzasztóan büszke is voltam magamra!
  Willy-re pillantottam, aki köpni- nyelni nem tudott a meglepettségtől. Valaki a torkát köszörülte. A hang a bejárati ajtó felől jött. Odapillantottam.
 Mercutio állt ott, jobb vállával az ajtókeretet támasztva, karjai pedig össze voltak kulcsolva.
-Te mióta állsz ott? -kérdezte Willy, mikor már kicsit magához tért a hisztiroham után.
-Elég régóta ahhoz, hogy lássam, ahogy valaki végre képes volt rendet teremteni. Köszönöm signorina Capulet. - mondta, ironikusan meghajolt előttem, majd elfoglalta helyét a színpadon.
 Nem tudtam mit mondjak. Jól is esett, de nem is.
 A próba meglehetősen jól ment. Sőt, majdnem tökéletes volt. Mindenki annyira komolyan vette, amennyire csak tudta.
 Gyorsan eltelt ez a két óra, és mire egyet pillanthattunk volna, a díszterem színültig telt szülőkkel, tanárokkal, Willy ismerőseivel, és más érdeklődőkkel.
 Reszkettem, mint a nyárfalevél. Willy számos előadását láttam már, de még egyben sem szerepeltem! Óvatosan kukucskáltam ki a vörös függöny mögül, ami védőfalként választott el bennünket a néződtől. A szüleim az első sorban ültek. Mellettük Tybalt nyomkodta az okos telefonját, Juliette-t pedig sehol sem láttam. Mondjuk gondolhattam volna, hogy a bulija fontosabb lesz, mint a húga.
 A függöny felemelkedett, a színészek ellepték a színpadot, a fények pedig majd kiégették a retinámat. Az előadás sikerrel lezajlott. Még a kecskével sem voltak bajok. A végén pedig a nézők vastapssal jutalmaztak minket.,
 Willy mája dagadt a sikertől, ahogy az enyém is. De kicsit furcsa volt erre koncentrálni, látván az anyám kalapját, ami jobban hasonlított egy fej salátára mint kalapra. Mik vannak ...
 -Meeeeek! -hallottam magam mellől ezt a hangot. Nem tellett sok időbe, mire rájöttem, hogy ez a kecske, és épp kiszemelte magának anya kalapját, és gőzerővel ugrott neki, a földre borítva így őt . Anya sikított, az igazgató őrjöngött, Willy szégyenkezett, én  jéggé dermedtem, a kecske meg jót lakmározott a kalapból.
 Tudtam, hogy túl jól megy minden.
 Nem tellett sok időbe, mire kecske barátunknak megtetszett az igazgató úr haja is,ami elmondásai szerint nem paróka -pedig mindenki tudta, hogy az - így abba is belekóstolt.
 Tybalt meg Gregory a hasukat fogták a nevetéstől, én meg azt hittem ott süllyedek el. Nem bírtam tovább nézni a káoszt, így inkább kimentem a teremből.
 A suliudvaron álltam meg, rengeteg rohanás után. El akartam rejtőzni a világ elől.
Lépteket hallottam a hátam mögött. Megfordultam, és az "ellenséget" találtam a hátam mögött.
-Te teljesen megbolondultál? -kérdezte feldúltan Mercutio.
-Miért? -kérdeztem könnyeimet visszafojtva.
-Így kell reagálni a kudarcra? -tartott egy kis hatásszünetet. - Én nem azt a Belle-t láttam ma délután a színpadon! Szedd össze magad, és gyere vissza!
-D-d-de...- kezdtem bele a mondandómba, de a elcsukklott a hangom, és könnyekben törtem ki.
 Mercutio arca eddig valósággal tüzelt, de könnyeim láttán, arckifejezése megenyhült.
-Nem a te hibád.- suttogta.
-Hanem?
-Anyukádnak nem kellene zöldségeskosarat hordania a fején.
 Elmosolyodtam. Az idézőjeles ősellenségem vicces maskarája zsebéből egy papír zsebkendőt húzott elő, közelebb lépett -eközben éreztem, hogy fülig elvörösödök-, és óvatosan letörölte könnyeimet.
-Mi a fészkes fene akar ez itt lenni? -hallottam egy hangot, és Mercutio vállán keresztül a hang tulajdonosát is észrevettem. Tybalt állt ott.
 Gyorsan egy lépést hátráltam.
-Áh, signior Capulet! -mondta Mercutio, és megemelte kezeit. -Hát micsoda megtiszteltetés! Mi szél fújta erre, kegyelmedet?
-Ne keresd a bajt, Mercutio! Mit akarsz a lánytól? -kérdezte, és fejével felém biccentett.
-Én csak egy zsebkendővel szántam meg szegény ártatlan teremtést, akit vérig sértett egy kecske.
 Tybalt válaszként mellém lépett, megragadta a csuklómat, és elráncigált magával. Mikor elhaladt Mercutio mellett, megállt előtte, végigmérte, amit a fiú kaján vigyorral tűrt, majd fogain kipréselve azt mondta:
-Szánalmas vagy, Montague!
 És elindult az iskola fele, engem is maga után cibálva.
-Miller! -kiáltott utánuk Mercutio. -A családnevem igazából Miller!
 Míg be nem értünk az iskolába, az unkabátyám hozzám sem szólt, de mihelyt Mercutio már nem látott, azon nyomban kérdőre vont:
-Belle, mi a franc van? Nem elég a délutáni jelenet, de ez is? Az ellenséggel cimborálsz?
-Nem, dehogy. -mondtam, miközben végig a padlót bámultam. Nem mertem Tybalt szemébe nézni, mert nagyon jól tudtam, milyen mikor ideges.
-Ígérd meg, hogy többé nem fordul elő!
-Megígérem.
 Egymás mellett csendesen haladtunk vissza a díszterembe, ahová már kihívták az állatvédőket, és elvitték a kecskét. Anya sokkos állapotban volt. Apa épp akkor kísérte ki az ajtón. Tybalt is utánuk ment, és az ajtóban pont Mercutio-val találkozott, aki épp akkor ért vissza, és gyilkos pillantást vetett rá, de ő még egy pillantásra sem méltatta.
 Mikor mindenki hazament , Willy-vel ketten maradtunk. Csendesen üldögélt a sötét teremben, a színpadra meredve. Odamentem mellé, és leültem.
 Egy darabig hallgattunk, majd ő törte meg a csendet :
-Egy kecske.
-Mi van vele? -kérdeztem értetlenkedve.
-Egy nyomorult kecske teszi tönkre a karrieremet, ami még jóformán el sem kezdődött.
 Inkább nem szóltam semmit. Ha vigasztalni kezdeném, csak az lenne a vége, hogy minden miattam történt. Volt már példa ilyenre.
-Te miért vagy még itt? -szólalt meg újra.
-Hol máshol kéne lennem?
-Szülinapi bulid van, nemde ?
 Teljesen ki is ment a fejemből. Elköszöntem Willy-től, és hevesen kutattam a telefonom után a hátizsákomban, hogy taxit hívhassak.
 Mikor hazaértem a parti már ezerrel zajlott.
 A szüleim nem voltak otthon egész este (Juliette kilakoltatta őket egy éjszakára) , így a házunkban elszabadult a pokol.
 A nappalink közepén Juliette táncolt az egyik barátnőjével, és mindenki álarcot viselt. Erről az infóról totál lemaradtam ... Halloween jövő hónapban lesz!
 Mikor észrevett felém kezdett közeledni. Megállt mellettem. Hosszú babarózsaszín ruhát viselt, a haja pedig be volt göndörítve. Maga volt a két lábon járó tökéletesség.
-Gyere velem! -mondta, és időt sem hagyott, hogy ellenkezhessem, magával rángatott a szobámba.
 Erre a napra elég a rángatásból!
-Boldog szülinapot! -nyomott a kezembe egy hatalmas kartondobozt.
-Ez mi? -érdeklődtem. Nem nagyon kaptam ajándékokat tőle.
-Nézd meg!
 Kinyitottam. A dobozban egy gyönyörű sötétlila ruha volt. Eddig nem is álmodtam ilyen ruháról.
-Ez csodaszép. Köszönöm. -mondtam meghatódva, és a nyakába borultam.
-Nehogy sírni kezdj!
 Mondtam volna, hogy "Mára már kisírtam magam.", de semmi kedvem nem volt magyarázkodni. Felöltöttem magamra a ruhámat, a nővérem pedig segített össze húzni a cipzárt. A cipzárokból is elegem lett erre a napra, az az igazság.
-Tessék. -nyújtott át nekem egy aprócska fekete álarcot, amit fel is vettem azonnal.
 Ketten vonultunk le a lépcsőn, mint a tündérmesékben a hercegnők. De hirtelen Juliette elbukott, és a lépcső alján állt meg.
-Áu! - tett fájdalmas megjegyzést.
 Siettem volna a segítségére, de egy fiú gyorsabb volt nálam, és egy-kettőre felsegítette.
-Jól vagy? -kérdezte.
-Aha.
 Ezután ketten mentek el táncolni, és én meg egyedül maradtam. Egy puncsos pohárral a kezembe leparkoltam a kandalló mellé, és onnan figyeltem őket. Látszólag megtalálták a közös hangot.
-Nézd csak, Benvolio. -hallottam egy ismerős hangot.- Romeo a Capulet lánnyal táncol.
-Bajt érzek.
-Figyeljük őket, nehogy Tybalt megsejtsen valamit.
 Túl ismerős volt az a hang. Nagyon is...
-Mercutio? -fordultam a hang irányába.
-Belle, te vagy az? -kérdezte, és végleg meggyőződtem igazamról. Ez Mercutio. -Te mit keresel itt?
-Ezt én is kérdezhetném tőletek. Hogy kerültök egy "Capulet buliba"?
-Jöttünk egyet szórakozni, legfeljebb majd itt hagyjuk a fogunkat, ha Tybalt valamit megsejt.
Elmosolyodtam.
-Nem vagytok normálisak.
Ő is elmosolyodott. Szája szóra nyílt, de akkor nagy kiabálás szakított félbe.
-Montague!-kiáltott Tybalt, kezében pedig a Juliette-el táncoló fiú álarcát tartotta.
 Juliette kezét a szájára tapasztotta, a fiú pedig ijedten bámult maga köré. Nem tellett sok időbe, Mercutio és Benvolio segítségére siettek.
-Hogy mered egyáltalán megcsókolni, te senkiházi? -őrjöngött tovább Tybalt.
 Mi?
 Megcsókolta?
 Egészen biztos vagyok benne, hogy a Montague Vs. Capulet háború, csak most kezd kiteljesedni.
 -Gyere, Romeo! -kapott Benvolio a fiú csuklója után, majd őt is ugyanúgy elcibálták, mint engem Tybalt egy-két órával ezelőtt.
-Romeo.-suttogta Juliette, miközben a fiú után bámult.
 A három fiú köszönés nélkül, gyors léptekben rohant ki az ajtón, és tűnt el az éjszaka sötétjében.




*Mon dieu=Istenem! (franciául)

I.fejezet

 Gyűlölet

 Szerintem mind érezhettük már azt,hogy milyen valakinek az árnyékában élni. Nos,én mindig ezt érzem.Pont ma van tizenhat éve, hogy hivatalosan is árnyék vagyok.
 Örök életemben a tökéletes ikertesóm árnyékában éltem, mondhatni a főszereplő kishúga vagyok. Ő a megtestesült tökéletesség, akit az egész suli ismer és imád, míg én az örök vesztes, aki a suli igazgatójának kelekótya rendező és drámaíró szakon tanuló flúgos unokaöccsének segédje vagyok, és segítek neki néhány darab rendezésében. Eddig nem igazán szerepeltem, csak rendeztem, ezért is -és persze a szülinapunk miatt is- lesz különleges ez a nap. Mivel Willy nekem ítélte a ma bemutatásra kerülő darabja főszerepét: Esmeraldáét, a Párizsi Notre Dame-ban.
 Amúgy a nevem Belle.
 Igen-igen, tudom. Miért is nem a tökéletes nővéremet hívják így? Igazából mikor megszülettünk anya ezt a nevet szerette volna Juliette-nek adni, nekem meg az ő nevét, de mivel a nővérke, aki ezt intézte, kicsit kelekótya volt, összecserélte, így én lettem Belle, ő pedig Juliette.
 Az életem sem egy leányálom. A Vérone High School-ba járunk, ahol a gyűlölet az úr, és persze ki más is lehetne a nagy gyűlölködés középpontjába, mint mi? Vagyis igazából engem meg Juliette-t annyira nem érdekel, hogy miért is kellene utáljuk a Montague-kat és barátaikat, de az unokatesónk, Tybalt szinte mindent megtesz annak érdekében, hogy tönkretegye őket. Nem tudom teljesen mi is a szitu, de már többször keveredett verekedésbe valami Mercutio-val.
 Ez a viszály meg is osztotta a sulit. Mindenki tartozik valahová: vagy Capulet párti, vagy Montague párti. Középút nincs, és ez berögződött mindenkibe.
 Ezen elmélkedve nagy csörömpölésre lettem figyelmes. A zaj irányába néztem, ahol épp verekedés zajlott. Nem meglepő módon két-két Montague-és Capulet párti közt.
- Abraham, Gregory, Sampson, Balthasar !-hasított a levegőbe Escalus igazgató érces hangja. -Mi folyik itt?-tartott egy kis hatásszünetet. Eközben mindenki hallgatott, mint a sír. -Mi folyik itt?
 Ismét hallgatott az egész banda. Majd elvezette a négy akasztófavirágot az igazgatóiba. Mindig ez van. Csodálom,hogy még senkit sem csapott ki. Pedig igazán megtehetné.
  Nem volt időn azon töprengeni mi is lesz majd a sorsuk (gondolom maximum egy intőt kapnak), mert sietnem kellet Willy próbájára. Gyorsan szedtem a lábam a díszterem fele, majdnem már futottam. De az egyik sarkon akadályba ütköztem. Ahogy fordultam volna be, egy izmos férfialakba ütköztem. Felnéztem. Ott tornyosult előttem Tybalt.
-Na végre!Egész álló nap téged kerestelek! -mondta minden köszönés szerű nélkül.
-Hát, most megtaláltál. De  miért kerestél?
 Fontos embernek éreztem magam. Nem nagyon szoktak keresni. Csak néha Willy, amikor kávét szeretne. Igen...inkább körbejárja az egész sulit értem, minthogy ő maga menjen el a sarki Café-ba kávéért, csak hogy meglegyen az az öröme, hogy engem ugráltathat.
-Hol van Juliette?-kérdezte.
 Ezt hallottad? Nem? Pedig ez a hangja annak,ha egy világ omlik össze benned.
-Nem jött be a suliba.  -válaszoltam csüggedten.
-Hogyhogy? Tán beteg?
-Reggel beadta Dadusnak, hogy megy a gyomra, csak hogy otthon maradhasson, és szervezhesse az esti bulinkat, meg ruhákat hozasson az inassal mindenféle francia butikból.
 Na igen. A nővérem rohadtul ki tudta használni a gazdagságot ... Ellentétben velem...én mindig is úgy éltem és öltözködtem, mint minden átlagos diák. Nem csaptam hatalmas bulikat a házunkban, amit szerintem már szinte palotának is nevezhetnénk. Nem rendeltem egy tonna göncöt Párizsból, Milánóból meg az Isten tudja honnan, és nem vettem meg mindig a legújabb modellű okos telefont, hanem egyszerűen csak próbáltam feltűnésmentesen megszerettetni magam az emberekkel. A feltűnésmentesség jobban ment, mint az önmegszerettetés. Kilenc éve járok ide, és a diákság egyharmada sem tud a létezésemről. Ez aztán feltűnésmentes, ugye?
-Jaj,amúgy boldog szülinapot. -mondta, és tökéletesen le tudtam olvasni az arcáról, hogy el is felejtette, hogy nekem is szülinapom van ma, nem csak Juliette-nek. -Na de most léptem, szia kis csaj.
-Szia. -mondtam,és mire sikerült kimondani, Tybalt már köddé is vált.
 Eszembe jutott, hogy mielőtt belebotlottam hová is siettem, és újra felvettem a nyúlcipőt.
-Nem, nem, nem!Ez így nem jó! - őrjöngött Willy, mikor beléptem a díszterem hatalmas mahagóni ajtaján.
-Sziasztok. -köszöntem halkan.
-Belle! Végre! Kérlek csinálj rendet eközött a szedettvedett társaság között, s ne hagyd, hogy az a nyomorult kecske megegye a függönyöket, és hozz nekem egy vaníliás kapucsínót! -mondta totál elvörösödött fejjel.
 Az előadások előtt mindig nagyon be van feszülve.
-Megkérlek tedd meg nekem azt a szívességet, hogy veszel levegőt! -mondtam látván, hogy még lélegezni is elfelejt idegességében.
 Nekiálltam és elhúztam a kecskét a függönytől, és próbáltam egy kis rendet teremteni a színpadon.
-Willy, nem úgy volt, hogy Greg beöltözik kecskének? -kérdeztem csodálkozva az élő kecske láttán.
-De. De a mai verekedés után Escalus eltiltotta mind a négy jómadarat a ma esti előadástól. -mondta kicsit higgadtabban.
-De ezzel csak veled cseszik ki, nem mással!
-Én is ezt próbáltam neki elmagyarázni, de önfejű. Így most híján vagyunk egy kecskének, két diáknak, és egy bíborosnak. -sóhajtott. -A két diák és a bíboros szerepét utolsó percben rá tudtam sózni valakikre, de kecskét már senki sem vállalta,így drasztikus lépéshez folyamodtam. -tartott egy kis szünetet, míg lenyugodott. De újra felidegesítette magát, és elvörösödött. -Neked meg hol a ruhád, Belle?
-Mindjárt intézem. És a kapucsínót is. -mondtam, és ismét eszeveszett rohanásba kezdtem, ki a folyosóra.
 Csak Willy mérges, de egyben meggyötört hangja szűrődött ki a teremből, amint azt mondja:
-Jordan, hogy áll már az a púp a hátadon? Igazítsd már meg, jóember! És valaki fogja már meg azt a kecskét! Megeszi a berendezést!
 Gyorsan beszereztem egy kapucsínót Willy-nek, mire visszavittem szerencsére már kicsit lenyugodott.
 Lekaptam a jelmezemet a raktárban csüngő vállfáról, és már rohantam is a mosdó fele, hogy felvegyem, mivel az öltöző tele volt magukat sminkelő libákkal. De hisz ez csak a főpróba, nem pedig az előadás!!!
 "CSŐTÖRÉS MIATT LEZÁRVA" -olvastam le egy tábláról, ami a női mosdó ajtaján lógott.
Ez remek! Az ezer százalék, hogy nem fogok egy emeletet trappolni egy másik női mosdóig, amúgy is ki vagyok fáradva.
 Hmm...ilyenkor úgy sincs senki a fiú mosdóba, szóval senki sem látna meg.... Óvatosan kinyitottam az ajtót, szétnéztem, majd lábujjhegyen besomfordáltam. Sehol senki. Bementem a vécéfülkébe, és felöltöttem magamra a cigány maskarát.
 Az ajtó becsapódott. Na tessék. Le fogok bukni. Bekopogtak a vécéfülkébe (mivel ez volt az egyetlen), és én automatikusan mondtam, hogy:
-Foglalt.
 A hülyeségemmel lebuktattam magam ...klassz, de nagyon.
-Öhm, én vagyok rossz helyen vagy te? -kérdezte a személy, aki a hangjából ítélve egy fiú.
-A női mosdóban csőtörés volt, így ide kellett jönnöm. -válaszoltam félénken.
-Ja. Akkor semmi gond. -tartott egy kis szünetet. -Ha gondolod kijöhetsz, nem eszlek meg.
 Kinyitottam az ajtót, és kikukucskáltam. Egy fiú állt ott, az egyik Willy által tervezett fura jelmezben. Így kicsit megbátorodtam.
-Áh, te is szerepelsz? -kérdeztem.
-Igen. Willy utolsó percben szólt nekem,hogy be kellene ugrani Abraham helyére, mert két hülye C.p. miatt kitiltották őt. Te ugye nem vagy C.p?
-Micsoda?-értetlenkedtem.
-C.p egyenlő Capulet párti.
-Nem vagyok az. -mondtam.
 Elvégre nem hazudtam. Nem vagyok Capulet párti, hanem egy eredeti, hamisítatlan Capulet vagyok.
-Amúgy lóg a cipőfűződ! -figyelmeztetett.
 Lehajoltam, hogy beköthessem, mire én is észrevettem valami kifogásolhatót az ő öltözékén.
-Neked meg le van csúszva a cipzárod. -figyelmeztettem.
 Miközben bekötöttem a cipőmet, és hallottam, ahogy felcsusszan a cipzár, megpróbáltam felemelkedni, de valami nagyon durván visszahúzta a hajam.
-Áu!-hagyta el fájdalmas kiáltás a számat.
-A fenébe is! -káromkodott a fiú.
-Mi történt?
-Becsípődött a hajad a cipzárom közé.
-Hát akkor húzd le, hogy kiszabadulhassak.
 Néhány ráncigálást éreztem.
-Beragadt. -mondta,miközben újra ráncigálta. -Szerintem kérjünk segítséget.
-Kitől? Mindenki félre fogja érteni! -ellenkeztem.
-Így akarod leélni az éltedet? Inkább ne ellenkezz, és gyere, Willy biztosan segít.
 El tudom képzelni milyen furcsán nézhettünk ki, míg a díszteremig mentünk. Szerencsére senki nem volt a folyosón, és nem látta a jelenetünket.
-Krisztus szent nevére! Mi akar ez a szemtelenség lenni? -rikkantott Willy, mikor beléptünk.  -Belle! Drágaságom!Alig töltöd be a tizenhatot, de már a kukac mászkál benned? Mi lesz ezután?
-Mi? Nem dehogy ez nem az... -mondtam fülig elvörösödve. Szerencsére nem látszott,hogy mennyire vörös vagyok, mert ahogy lehajoltam, a hajam az arcom elé zúdult, és eltakarta azt.
-Ez nem aminek látszik! -tiltakozott a fiú is.
-Én is ezt mondanám!- mondta Willy, és ahogy ismerem, egészen biztos vagyok benne, hogy a fejét is csóválta.- Én ekkora koromban még Barbie babáztam!
-Hogy mit csináltál? -kérdeztem,miközben próbáltam megmenteni magam a hajamtól, nehogy bekerüljön egy-két szál a számban, majd megnyuvadjak tőle, és tizenhat éves létemre feldobjam a talpam.
-Hozok egy ollót. -javasolta Jordan.
-Ne!-visítottunk egyszerre Willy-vel!
-Akkora tincs van beragadva, hogy ha azt levágjuk feltűnő fog lenni, és Esmeralda-nak nem lehet hülye frizurája! -mondta Willy.
-Én se egyezek bele, hogy belefaragjatok a hajamba!
 Sok-sok elmélkedés után Willy hívta az iskola pszichológust, Laurence-t, mintha ő tudna segíteni...
-Te atyaúristen! -botránkozott. -Na de az iskolában,gyerekek? Tudom,hogy vannak "igényeitek", de ne az iskola falain belül...
-Na jó-jó!Ezt ne is folyassa! -szakította félbe a fiú .-Mivel ez nem az, aminek látszik!
 Fél órányi töprengés után Willy megtalálta a megoldást. Hívjuk ki a tűzoltóságot... Ha ekkora felhajtást csinálunk az egészből,hogy még  a tűzoltóságot is kihívjuk,akkor evidens, hogy a fél suli ideözönlik.
 Ahogy kicsengettek ezernyi kíváncsi szempár nyüzsgött körülöttünk, és mindenki suttogott.  Még szerencse, hogy nem látszott az arcom.
 -Na de Mercutio! -hallottam egy fiúhangot felénk közeledni.
Mercutio? Ez csak nem AZ a Mercutio, aki Tybalt unokabátyám ősellensége?
-Belle, mi folyik itt?-hallottam Tybalt hangját is.- Van tudomásod arról, hogy ez egy Montague?
Nem szóltam semmit. Némán megvártam, ahogy Willy meg Tybalt szálanként cibálják ki a hajamat Mercutio cipzárjának fogai közül.
  Mikor végre felegyenesedhettem, pont égszínkék szemeivel találtam szembe magam.
-Capulet. -hagyta el a száját  a vezetéknevem, és szemében visszafojtott gyűlölet tükröződött.
-Montague. -suttogtam fejemet lehajtva,majd sarkon fordultam,és követtem Tybalt-ot, majd ketten hagytuk a dísztermet.