V. fejezet

 Féltékenység- utálom azt az érzést! 

 Ahogy telt-múlt az idő, egyre zavarosabbá kezdett válni, ez az egész Mercutio ügy. Habár megbocsájtottam neki, nem felejtettem el, amit aznap a férfimosdóban hallottam. De egyszerűen képtelen voltam haragudni rá, mert akárhányszor belenéztem tengerkék szemébe, elvesztem.
 Romeo és Juliette is meglepően jól titkolta kettejük kapcsolatát. Mercutio-n, Benvolio-n, Laurence-n -a suli pszichológusán-, és rajtam kívül senki sem tudott róla. Hogy kerül a képbe a pszichológus? Mivel Laurence-nek lassacskán rögeszméjévé vált kibékíteni minket, belegyezett abba, hogy a pszichológusi szobában találkozhassanak, mikor nincs más betegje, hátha ezáltal a kis románc által kibékülnek a Montague-k és a Capulet-ek. Ám ez a kis terv nem haladt se előre, se hátra. Minden maradt a régi kerékvágásba.
 És hogy mi van velem meg Mercutio-val? Az égvilágán semmi. Mi is ugyan ennyire leblokkoltunk, mint Laurence békülés projektje.
 November közepe táján lehavazott.
 Egy kedd reggelen, hóviharban, apró léptekkel -nehogy megcsússzak a jégen, és leessek -siettem a Vérone gimi fele, kezemben egy hatalmas aktakupaccal. Kitaláljátok, hogy kinek vittem, igaz? Willy-nek. Nagy ihlet hiányban szenvedett szegény, így megkért, hogy gyűjtsem össze az eddigi összes bemutatott előadása forgatókönyvét, hátha egyet újra felhasználhatunk.
 A szél becsapta utánam az iskola üvegajtaját, és a nagy hangzavarra, amit ez okozott, a folyosón lézengő összes szempár rám szegeződött. De mikor mindenki észrevette, hogy ismét csak én vagyok az, mindannyian visszatértek az zaj által félbeszakított dolgukhoz.
-Belle! -hallottam egy vékonyka hangot felém közeledni, majd megpillantottam annak tulajdonosát is.   A nővérem volt az, teljes tökéletességében állt mellettem, kezében egy pohár forrócsokit szorongatva.
-Tessék. -nyújtotta át nekem a poharat, miközben én a sálamtól próbáltam megszabadulni, ami valósággal az orromra fagyott.
-Köszönöm. -vettem át tőle kicsit meglepetten, miközben térdemmel próbáltam megakadályozni azt, hogy Willy összes forgatókönyvea földön végezze.
-Megfogom, míg megfogod.- ajánlotta fel segítségét, és kivette a kezemből.
-Köszi.
 Mi lelte ? Már vagy egy hónapja nem is akar szóba állni velem, erre most forrócsokit hoz és megfogja a dolgaimat. Valamit akar ...
 Gyorsan megittam a forrócsokit, és a poharat visszaadtam Juliette-nek, aki visszaadta nekem az aktákat.
-Hová igyekszel, Belle?- kérdezte nyájasan.
-Willy irodájában.
 Na igen. Willy-nek már irodája is van, ami igazából egy rég nem használt osztályterem. Mivel a kórusosok már november eleje óta a karácsonyi előadásra próbálnak, így ki lettünk lakoltatva. Persze Willy kikövetelt egy termet Escalus-nál. Ennek ellenére úgysem halad a munkával. Hiába van terem, ha ötlet nincs.
 -Elkísérlek. -mondta.
-Oké.-válaszoltam meglepve.
 Fúrta az oldalamat, hogy mit is szeretne, ezért a kémialabor előtt elhaladva, feltettem neki a kérdést:
-Mit szeretnél tőlem, Juliette?
-Hogy érted ezt?
-Miért vagy velem ilyen ...öhm...kedves.
-Mert a húgom vagy.
-És ezen kívül? Ne próbáld nekem bemesélni, hogy nincs semmi hátsó szándékod.
-Pedig nincs. Semmi. Csak annyi, hogy ...
-Aha. "Semmi" ... -szakítottam félbe.
-Mi lenne, ha a változatosság kedvéért végighallgatnál ?
-Rendben. Mond csak végig.
-Csak annyit szeretnék, ha megbocsátanál nekem, mert olyan csúnya dolgokat vágtam a fejedhez. Hogy féltékeny vagy, meg miegymás ... Tényleg nem kellett volna.
-Hát nem. Rohadt rosszul esett.- mondtam alsó ajkamat a felső elé nyomva, így próbáltam cukinak látszani és sajnáltatni magamat.
-Sajnálom, de tényleg. Nem úgy gondoltam... Csak tudod, nagyon rosszul esett, hogy a saját testvérem sem támogat ebben. -mondta, és ő is bevetette az ajak trükköt.
-Én támogatlak.
-Köszönöm. -mondta, majd szorosan magához ölelt.
 Pár perc ölelkezés után, az órámra pillantottam, és megtörtem a csendet:
-Ne haragudj, de sietnem kell. Két perc múlva Willy-nél kell lennem.
  Elengedett, majd így szólt:
-Amúgy indulok a diákelnök választáson. Megtisztelnél, ha lennél a kampányfőnököm. Itt egy lista a teendőidről.-nyomott a kezembe egy lapot.- Köszi, szia. -majd faképnél hagyott.
 Persze ... még hogy nincs semmi hátsó szándéka...
 Szerencsére még időben odaértem Willy "irodájához". Ahogy beléptem az ajtón, sehol sem láttam a művész urat. Majd egy kis megfigyelés után, észrevettem, hogy a terem sarkában, a  kanapén gubbaszt.
 Meglepően jól berendezte ezt a kis termet. A terem végében egy íróasztal állt, mögötte egy szék,az asztal meg tele volt mindenféle papírokkal. Az asztaltól jobbra egy kisebb íróasztal állt, emögött is egy szék, de ezen rend volt. Minden papír a mellette levő polcra volt pakolva. Az asztalon csak egy írószertartó volt. Ez volt az én asztalom. Az asztalommal szemben pedig egy lila kanapé volt (amit-feltételezek- hogy Willy a saját lakásáról hozatott ide) , amin épp Willy ücsörgött, ihlettelenül. A padlót- egy szőnyegem kívül- egy csomó összegyűrt papír díszített, amit drága írnokunk dobált oda, és amit majd nekem kell összeszednem. És végül, a falakat néhány korábbi előadásokon készült fotó díszítette.
 Willy-nek meglehetősen nyúzott képe volt. Ki is nézem belőle, hogy egész éjjel haza sem ment.
-Jó reggelt. -köszöntem.
-Szia. Elhoztad amiket kértem?
-Persze itt vannak. -nyújtottam át neki, majd ledobtam magamról a kabátomat, sálamat, sapkámat meg a kesztyűmet.
 Willy vizsgálgatni kezdett, majd egyiket a másik után dobta odébb.
-Egy sem jó! -mondta.
 Leültem mellé, és én is nézegetni kezdtem azokat.
-Ezt talán újra hasznosíthatnád.- adtam oda neki a "Feelt Street Démoni Borbélya" forgatókönyvét.
 Willy újra a kezébe vette, és beleolvasgatott.
-Ugye ebben nincs kecske? -kérdeztem, hátha a kecskés ügy emlékétől jobb kedvre derül.
-Nyomorult kecske.-dünnyögte fogai közt.
 Majd felcsillant a szeme, felugrott és kiabálni kezdte, hogy :
-Heuréka, heuréka, heuréka!
-Mi az? -kérdeztem tágra nyílt szemekkel.
 Willy megragadta a kezeimet, felkapott a kanapéról, majd ugrálni kezdett. Én is ugráltam vele, de nem tudtam, hogy minek is örülünk.
-Mi történt? Mondj már valamit? -kérleltem.
-Nyomorult kecske!
-Igen az, de mi is van most pontosan?
-Nyomorultak, Belle! A Nyomorultakat adjuk elő!
-Igen?
-Igen!
 Willy nagy extázisba került, azonnal neki is látott írni, engem pedig nekiültetett plakátot készíteni a szereplő válogatásra. Szerencsére az könnyen ment, így maradt egy kis időm átnézni Juliette listáját is, mielőtt rajz órára mentem volna.
 Első teendő: elmenni a  cukrászdába a muffinokért, amiket majd szünetekben fogunk osztogatni holnap.
 Második teendő: palkátok készítése és ezek kiragasztgatása a suli folyosóira.
 Harmadik teendő: kitűzők készítése.
Tovább nem is olvastam. Már az első háromra rámegy a délutánom!
Szerencsére ez a nap is eltelt, így ahogy hazaértem, és tanutam, már futottam a cukrászdába a nővérem kampányához szükséges sütikért. Az ember azt gondolná, hogy Juliette körülbelül száz darabot rendelt, de nem. Jóval többet.Pont annyit, hogy a fejem se látszódjon ki a rengeteg muffinos doboz mögül. Mivel annyira siettem, még a telefonomat is otthon hagytam, így még taxit sem tudtam hívni. Tehát a jéggé fagyott járdán kellett botorkáljak hazafele egy rakás sütivel.
 Ahogy épp hazafele "mű korcsolyáztam" a hóesésben, egy eddig ismeretlen hallottam villámgyorsan közeledni felém:
-Vigyáááááááááázz!
 De mire kapcsoltam, már a földön hevertem, körülöttem pedig a sütis dobozok. Szerencsére egy muffin sem szóródott szét, mind a dobozban maradt.
-Miért nem figyelsz, hová mész? -kérdeztem idegesen az elgázolómtól.
 Egy fiú feküdt a földön, mellette pedig a biciklije. Ő volt a száguldozó, aki sikeresen el is csapott.
-Jaj, ne haragudj! -mondta, mikor sikerült feltápászkodnia, és engem is felsegített.
 Meglehetősen aranyos fiú volt. Körülbelül velem egyidős lehetett, haja vörös volt, szeme pedig olívazöld.
-Nagyon éhes lehetsz.- mondta.
-Tessék?
-Biztosan éhes vagy, ha ennyi muffint vásároltál.
-Jaj, nem. Csak a testvérem indul az elnökválasztáson a suliban, és a kampányához kell ez a rengeteg süti.
-Csak nem a Vérone gimibe jársz te is?
-De. De ezt miből gondolod?
-Abból, hogy csak ott van most elnökválasztás. A többi suliban már rég lezavarták azt. Amúgy én is oda járok. Hogy lehet, hogy eddig nem találkoztunk?
-Nem tudom. M.p vagy?
-Nem. Miért? Te igen?
-Nem.
-Mennyire udvariatlan vagyok, be sem mutatkoztam. A nevem Cory Turner. És benned kit tisztelhetek?
-Belle Capulet vagyok.
-Csak nem Juliette meg Tybalt rokona vagy?
-De. Juliette húga vagyok.
-Azta. Nem is tudtam, hogy van húga.
 Nem lep meg. Soha senki sem tudja, hogy Juliette-nek húga is van. De azért már kicsit kezd unalmas lenni ez a "Nem is tudtam, hogy Juliette-nek van húga" duma, amit minden újonnan megismert embertől hallok.
 Cory rendes volt, és segített hazaszállítani a sok muffint. Szerettem volna meghálálni a segítségét egy bögre kakaóval, de sietett focira, így nem maradt.
-Remélem még összefutunk! -mondta, mikor köszönésre került a sor.
-Én is.
-Akkor szia, Belle.
-Szia Cory.
 Addig álltam az ajtóban, míg ki nem ment a kapun. Hogy mért? Talán azért, mert a tudatalattim érdeklődést mutat iránta, de talán azért, mert valahol a szívem mélyén azt vártam, hogy mikor esik el a jégen a kapufele menet.
-Cory Turner? -hallottam Tybalt hangját a hátam mögül. Kicsit megrémített, annyira belemerültem a gondolkodásba.
-Megijesztettél, te hülye!- mondtam kicsit riadtan.
-Bocsánat, nem akartam.- kért elnézést. -Na de tegnap Montague-ék talpnyalója, ma meg már Cory? Te aztán nem vagy semmi.
-Hagyj, a hülyeségeddel.
-Oké. De azért azt megjegyezném, hogy ezzel a csávóval jobban járnál.
-Nem érdekelsz. Nem is hallak.- mondtam, majd kezemet a fülemre tapasztottam. -Látod?
-Látom, Belle, látom.
 Ezután visszavonultam a szobámba, hogy megtervezhessem a palkátokat holnapra, majd kinyomtassam. Ez a munka belenyúlott az éjszakába, így reggel hullaként mentem be a suliba.
 Minden egyes diák az elnökválasztásokkal volt elfoglalva. Pedig csak összesen két jelölt volt. Egy a Capulet pártiak közül, vagyis inkább maga Capulet kisasszony, és egy lány a Montague pártiak közül, akit nem ismertem.
 Minden folyosón ott virított a képük, alatta pedig egy kampányfelirat. Akárhová nézett az ember, csak ezt látta.
-Szia Belle! -köszöntött kedélyesen Mercutio, mikor véletlenül összefutottunk a folyosón, kezemben egy csomó muffinnal. -Hol bujkálsz? Egész héten nem láttalak.
-Sok dolgom volt.
-Miféle dolgok?
-Segítettem Willy-nek a lelki válságában, majd Juliette-nek a kampányban. És ...
-Mercucica! -szakított félbe egy hang, amit szerintem nyávogásnak is nevezhetnénk. Egy alacsony szőke lány termett ott hirtelen Mercutio mellett.
-Mercucica?- kérdeztem vissza.
-Igen, Jenny így szólít. -válaszolt Mercutio.
-Jenny?
-Szia, én vagyok Jenny. -nyújtotta felém barátságosan, ám mégis álszentül kezét a lány.
-Én meg Belle.- válaszoltam, flegmán elutasítva a kéznyújtást.
-Tényleg te vagy Belle?
-Igen, én vagyok. Ha nem én lennék, miért mondanám, hogy az vagyok?
 Mercutio gyilkos pillantást vetett rám, én meg közönyösen vontam vállat. A lányon pomponlány ruha volt, tehát pomponlány. Ehhez az egyenruhához rendszerint butaság is tartozott. Na meg egy csinos pofika, amit senki sem volt képes figyelembe venni, annyira eltorzította azt a butaság.
-Mercutio sokat mesélt rólad.- mondta.
-Igen? Ez érdekes, mivel rólad semmit sem mesélt.
-Belle!- háborgott Mercutio. -Gyere, Jenny, menjünk. -mondta, majd karon fogta a lányt, és elvezette.
-Szia Belle! Örülök, hogy megismertelek! -kiáltott vissza a lány.
-Akkor ezzel egyedül vagy!
 Engem is meglepett a viselkedésem. Senkivel nem szoktam így viselkedni...
Csak nem vagyok FÉLTÉKENY...?






(a két új szereplőt megtalálhatjátok a Mellékszereplők közt)