IV. fejezet

Belle Belle-nek

 Természetesen nem sikerült kiheverni egy nap alatt Mercutio szavait, így másnap zombiként mentem be az iskolába.
 Nem tellett sok időbe, Juliette és Romeo összejöttek. Persze csak titokban találkozgattak délutánonként a hátsókertünkben, és akkor is úgy intézték, hogy Tybalt ne kapja rajta őket. Amikor csak tudtam, falaztam nekik, de nem volt túl jó nézni, ahogy ők boldogok, én pedig megint jól ki lettem használva.
 Féltékeny vagyok?
 Nem tudom! Lehet... De akkor is! Nem esik jól, hogy csak nekem nem jön össze semmi!
 Magányosan kullogtam a suli folyosóján. Kivételesen nem Willy-hez mentem, hanem matekórára. Témazárót fogunk írni, de tegnap semmi kedvem nem volt tanulni. Valahogy semmihez sem volt kedvem.
 Ahogy a terem fele igyekeztem, valaki jéghideg kezeit éreztem csupasz vállamon. Megfordultam és Mercutio-ba ütköztem. Kicsit meghökkentem. Mit akarhat még tőlem?
-Cső. -mondta, köszönésféleképp.
-Nem azt kérdeztem hol laksz. - préseltem ki egy kegyetlen választ fogaim közt.
-Ezt nem értem.
-Nem meglepő. -mondtam, majd tovább álltam.
 Kicsit bűntudatom volt. Talán nem kellett volna ennyire gonosznak lennem vele. De ő is megbántott...
 Mercutio utánam kiáltott:
-Megbocsátasz valaha?
-Nem!
 Ahogy bevettem a kanyart, rohanni kezdtem, nehogy utánam jöjjön. De szerencsére nem jött.
 A matekóra valahogy eltelt. A dolgozat sem volt túl nehéz. Sőt...úgy érzem egész jó lett.
 Mikor kiléptem az osztályteremből, ismét csak Mercutio-ba botlottam.
-Mit szeretnél? -kérdeztem flegmán.
-Tudod, hogy nem úgy gondoltam, amit mondtam.
-Hát akkor hogy?
-Csak azért mondtam, mert Benvolio nem tudhatja meg, hogy igazából fontos vagy nekem. Romeo-ra is nagyon ki van akadva mindenki. Ha ez kiderülne ...
-Akkor mi lenne, hm?
 Szótlanul bámult a földre. Nem válaszolt. Ez jellemző! Az ilyen "hű-de-menő-gyerek-vagyok" típusú fiúk, mind ilyenek! Mindig csak játsszák a nagy arcot a haverjaik előtt!
-A hallgatásod oly sokat elárul. -törtem meg végül én a kínos csendet, majd ismét ott hagytam.
 Aznap többé nem is keresett.
 Mikor végre-valahára vége lett a tanításnak, hazamehettem. HAZAMEHETTEM!!! Nem kellett segítsek Willy-nek, mivel egész nap valami randira készült. Állítólag megtalálta a múzsáját ...
 A nővéremmel kettecskén sétáltunk haza. Egyikünk sem volt beszédes kedvében, ám bennem megfogalmazódott egy kérdés, amit muszáj volt feltennem neki. Mégpedig az, hogy:
-Tényleg komolyan gondolod a dolgot Romeo-val?
 Nem válaszolt, csak pislogott rám. Majd mégis megszólalt:
-Te ilyenkor hallod miket mondasz? Persze, hogy komolyan gondolom! Ő az eddigi legnagyobb szerelmem! Mindent megtennék érte! És ő is értem!
-Jó,jó. De még 16 éves vagy. Arra nem gondolsz, hogy mondjuk 18 évesen már teljesen másképp fogod gondolni? Tulajdonképp, még gyerek vagy.
-Ne,ne,ne! Ne mondj semmit!-szakított félbe. -Értem én mit akarsz mondani...
-Na, látod!
-Te féltékeny vagy, húgocskám! Valósággal belesárgulsz az irigységbe!
-Hogy mi?
-Jól hallod! Lerí rólad, hogy mennyire rosszul esik neked, hogy nekem minden összejön, neked meg semmi sem!
 Szemem-szájam nyitva maradt a csodálkozástól. Egyszerűen nem voltam képes lereagálni. Juliette tüzes tekintettel nézett egy darabig, majd sarkon fordult, és ott hagyott.
 Mikor hazaértem, kopogtam szobája ajtaján, de nem nyitotta ki. Bocsánatot szerettem volna kérni. Igen, én bocsánatot, mikor tulajdonképp engem bántottak meg. Elvégre, mindig az kér bocsánatot, akiben több a szeretet... Eddigi tapasztalataim szerint, bennem elég sok van, de mégsem kell senkinek.
 Leszállt az éj, és én már készültem lefeküdni. Mikor már épp bújtam volna be a pihe-puha ágyikómba, apró kövek csörömpölését hallottam. Nem volt nehéz kitalálni ki lehet az. 
 Kinyitottam hát az erkélyajtót, és nyuszikás pizsamámba kiléptem.
-Belle!-kezdett valami ének szerűbe a rózsabokrok közt Mercutio. -C'est un mot qu'on dirait inventé pour elle. -énekelt tovább. 
 Az énekhangját és a francia akcentusát inkább nem részletezném. De a dalválasztás remek volt. 
-Quand elle danse et qu'elle met son corps, á jour, tel. Un oiseau qui étend ses eiles por s'envoler. Alors je sens l'enfer s'ouvir sous mes pieds. 
 Azt sem tudtam sírjak-e vagy kacagjak. Még a szeretett kecskecskénk is jobban elmekegte volna a dalt, mint ahogy Mercutio énekelte, mindenféle zenei aláfestés nélkül. De maga a gesztus... Ennél szebbet még senkitől sem kaptam. 
-J'ai posé mes yeux sous sa robe de gtane. Á quoi me sert encore de prier Notre-Dame.Quel est celui gui lui jettra la premiére pierre.Celui-lá ne mérite pas d'être sur terre. Oh Lucifer! Oh" Laisse-moi rien yu'une fois. Glisser mes doigts dans les cheveux d'Esmeralada. 
 Itt inkább leállítottam. Nem bírtam nevetés nélkül, így hangos kacagás tört elő belőlem, ami ebben a válságos időszakban meglehetősen hiányzott már. 
-Te most rajtam nevetsz, Belle? -kérdezte, kicsit megsértve. 
-Jaj, te Mercutio.-hagytam abba a nevetést, de a szemem sarkában még csillogtak a könnyek. -Ennél szebbet még soha senki nem adott nekem. Tudod egyáltalán miről szól a dal? Tanulsz franciát? 
-Mind két kérdésre "nem"  a válasz. 
-Feltűnt.
-Azért választottam ezt a dalt, mert benne van a neved. 
-Benne, de ez a dal egy bizonyos Esmerala-nak szól. Személy szerint "A párizsi Notre-Dame"-os Esmeralda-nak. 
-Micsoda véletlen. Pont az ő szerepét játszhattad. 
Elmosolyodtam. Igaza van. 
-Bolond vagy!
-Mert megbolondítasz! Szóval megbocsátasz? 
 Pont mondtam volna, hogy "igen", de akkor a fura szomszédnéni, Mrs.Clark, tűnt fel, egy seprűvel a kezében. 
-Huligán! -hasított a levegőbe vékony hangja. -Tűnj innen! 
 És azzal üldözőbe vette szegény Mercutio-t, a seprűt a levegőbe lóbálva. 
A kacagástól ismét megteltek a szemeim könnyel, így nem nagyon láttam mi folyik odalenn. 
-Jó éjt, Belle! -kiáltott vissza Mercutio, majd őt is, és a nénit is, elnyelte a sötétség. 

A dal,amit Mercutio énekelt.