Boldogság, végre kebledre ölelsz?
Mindenki szótlanul meredt rá a leleplezett fiatalokra. Mindenki, kivéve egy személyt, aki épp ekkor
érkezett meg. Willy kávéjáért ugrott el a közeli kávézóba, és most ért vissza. Ki más lehetett volna az, mint a mit sem sejtő Romeo.
Szoborként bámult szerelmére, és a fiúra, aki őt a karjaiban tartotta. Egy hatalmas könnycsepp szántott végig arcán, majd arcát karjával takarva suhant el. Könnyei gyöngyként potyogtak utána, amint elhagyta a termet.
-Rendben!- törte meg Willy a csendet. -A dráma megvolt, jöhet a munka! Ja, és igen. Belle, ugorj el nekem kávéért, köszi.
Minden visszatért a normális kerékvágásba. Mindenki tette a dolgát: néhány lány az új díszleten dolgozott még- mivel Willy szerint a régi elégé unalmas-, néhányan a jelmezeket próbálgatták, és pár ember a szövegét gyakorolta.
Kivánszorogtam a székek közül, és Juliette fele siettem, félrelökve mindent és mindenkit, aki az utamba került. Éreztem, hogy szemem szikrát szór.
-Normális vagy te? -üvöltöttem rá a Paris karjaiból kimászó Juliette-re. -Hogy képzelted te mindezt? Teszed a sértettet, csak mert nem rád szavaz egy jelentéktelen választáson, aztán meg bosszúból meg is csalod?
Juliette megszeppenve nézett rám. Minden apró moraj elcsendesült a teremben, minden tekintet ránk szegeződött.
-Belle, gyere el onnan. -nyúlt karom után Mercutio.
-Nem! Te csak ne próbálj itt csitítani engem! Te is ugyanekkora idióta vagy, mint ő!-céloztam Juliette-re.
-Miről hadoválsz?- emelte fel ő is a hangját.
-Ó, hogy miről drága Csókoljuk-meg-Bellet-részegen-majd-felejtsük-el-mert-idióták-vagyunk Úr? Hát arról a...arról a...a ... -de hirtelen elakadt a szavam.
A pillanat hevében mindent elmondtam neki. Egyszerűen nem vagyok normális!
-Hogy mi? Minek neveztél az előbb?
-Semminek.
Egy táblát kellene a nyakamba akasztani, amin az a felirat állna, hogy közveszélyesen idióta. Nemcsak, hogy lebőgöm a nővéremet mindenki előtt- mondjuk ezt igazán megérdemelte-, de még az egész színjátszókör tudtára is adom, hogy mi is volt köztem és Mercutio közt a minap, Benvolio buliján.
-Ismételd ezt meg, Belle. -lépett egy lépést közelebb Mercutio.
Elfordítottam a fejemet, nem volt merszem a szemébe nézni.
-Belle, kérlek. -fogta meg az ajkamat, és fordította vissza a fejemet.
-Te idióta, nem veszed észre, hogy nem szeretne válaszolni?!- vette le hevesen kezét az arcomról Cory.
-Te nem vagy képes nem beleütni az orrodat más dolgába? -förmedt rá újra Cory-ra.
-Ebből elég!- szólt közbe Willy.- Belle, azonnal hagyd el a termet!
-De miért?- kérdeztem meglepetten.
-Azonnal!- emelte fel jobban a hangját.
Parancsának eleget téve, leugrottam a színpadról, és az ajtó fele vettem az irányt, de útközben megálltam, és vészjóslóan megfordultam.
-Jaj, Willy. Felmondok!
-Mit csinálsz?- kérdezte szemöldökét magasba emelve.- Azt hallottam, azt mondtad, hogy felmondasz.
-Jól hallottad. Egy arrogáns idióta vagy, és én már nem vagyok hajlandó a hisztizésedet hallgatni! Oldj meg minden nélkülem!- mondtam, és újra megindultam az ajtó fele.
Mikor kezemmel már a kilincs fele nyúlt, újra megfordultam, és megtoldottam előbbi mondandómat még egy mondattal:
-Ja, és holnap ne várj az előadásra! Szerezz más Esmeralda-t!
Azzal kinyitottam az ajtót, és mihelyt kiértem, minden erőmet összeszedve csaptam be magam után. A mennyezet is beleremegett a csattanásba.
Még sohasem éreztem ennyire erősnek és függetlennek magamat. Többé nem ugráltat ez a hálátlan alak, akinek csak arra voltam jó, hogy elvégezzem azt a munkát, amihez neki nincs kedve. Már szabad vagyok, és teljes szívből remélem, hogy ugyanannyira kicsesztem vele, mint ő velem, egy jó néhány alkalommal.
Szívem mélyén nagyon is jól tudtam mit tettem az előbb, de valahogy a bennem lakozó gonosz lény előtörése után, nem tudott érdekelni mi lesz most az előadással.
Nem sokat töprengtem az előadás témán. egy pillanat alatt pakoltam ki a táskámat és kabátomat a szekrényemből, és indultam haza. A hazafele vezető úton azonban, nem voltam képes kiverni a fejemből Romeo-t. Hogy volt képes ez a hárpia ilyesmire?
Lassan már rá sem ismerek a nővéremre. Vannak pillanatai, mikor rettenetesen kedves, és kiáll mellettem, akármi történjék, de van mikor előtör belőle az az énje, aki mindig csak felvág, és azt hiszi övé a világ, na meg úgy rángatja -képletesen- az embereket, mint valami ócska marionettfigurákat.
Egész úton csak ez járt fejembe.
Mikor hazaértem azonban, menten el kellett hessegetnem a gondolataimat, mivel más probléma akadt. Tybalt, karját összekulcsolva, várt rám a nappaliban. Ahogy beléptem mérges tekintetét rám szegezte, és azon nyomban kérdőre vont:
-Mi volt ez a mai jelenet, Belle?
-Nem tudom miről beszélsz.-vetettem neki mit sem törődve a választ.
-Miről? Hát arról, hogy nyilvánosan üvöltöztél Juliette-el, Cory-val és Willy-vel, majd otthagytad a társaságot, és kijelentetted. hogy többé ne várják, hogy akármit is segítesz nekik.
Sóhajtottam. A hírem ismét előttem hazaért.
-Rosszul tudod a sztorit.
-Mi?-húzta fel bal szemöldökét.- Mi a francot műveltél még, amiről nem tudok?-tárta szét karjait.
-Én semmit. De van fogalmad arról, hogy a drága és szent Juliette úgy kavart Paris-al, hogy közben már járt egy olyan fiúval, akit meg sem érdemel?
-Igen, tudtam Juliette-ről meg Paris-ról, de kivel járt Juliette?
Ó, hogy szakadna rám az ég! Teljesen kiment a fejemből, hogy Tybalt-nak nem szabad tudomást szereznie róluk.
-Nem tudom.- próbálkoztam egy gyenge hazugsággal, de Tybalt sokkal rafináltabb volt annál, mint hogy egy ilyen hazugságot bevegyen.
-De hisz most mondtad, hogy... Belle, te titkolsz valamit.
-Nem, dehogy! -tiltakoztam hevesen.
-De igen! Mond el szépen mi folyik itt, és ígérem nem borulok ki, akármi is legyen az.
Kifújtam magam. Itt az idő, kislány. Színt kell vallanod. El kell mondanod neki mind a Juliette, mind a saját titkodat.
Mély levegőt vettem, és lehuppantam a kanapéra. Tybalt mellém ült, kezeit összekulcsolva maga előtt, és figyelmesen kezdet hallgatni a mesémet:
-Minden azon a napon kezdődött, mikor először mutattuk be azt az idióta Párizsi Notre-Dame-ot. Akkor ismertem meg Mercutio-t, és te- önmagadhoz híven- ki is verted a hisztit. Aznap volt a szülinapunk. -folytattam, és egyre kezdtek előtörni belőlem az emlékek.- Mikor hazaértem már javában zajlott a buli. Ekkor ismerkedett meg Juliette is Romeo-val.
Tybalt bólogatott. Itt kezdett már magától is rájönni a történet folytatására.
-Aztán te ismét hisztiztél.- mondtam, és megengedtem magamnak egy apró mosolyt.- Kis idővel később hallottam egy érdekes beszélgetést Mercutio és Benvolio között, amiből megtudta, hogy Mercutio csak téged akar idegesíteni, azzal, hogy közeledik felém. Eközben Juliette és Romeo már jártak. Végül én is megbocsátottam Mercutio-nak, de később bemutatott nekem valamit Jenny-t, akiről azt hittem, hogy a barátnője, és gonoszkodtam vele, de kiderült, hogy az unokahúga.
-Ismerem a csajt. Nagyon satu. -vágott közbe.
-Eléggé. Szóval aztán időközben Cory-t is megismertem.-folytattam.- Egyszer ügyetlenkedtem, és kiment a bokám, arra emlékszel nem? Napikig bicegtem.
Bólintott.
-Majd jött az elnökválasztás, és döntetlen lett az állás. Romeo volt az egyetlen személy, aki nem szavazott, így az ő szavazatán múlott minden. Hogy ne derüljön ki semmi róla és Juliette-ről, Benvolio-ra szavazott, így ő lett az elnök. Este Benvolio bulit tartott, amire Cory-val ketten mentünk, de ő időközben elkeveredett. Magányomban a fürdőszobába mentem, ahová később bejött Mercutio, jelzem holt részeg volt, -egyet sóhajtottam, most jött a nehéz rész.- Hülye volt és ...és ...hát izé ...-a tarkómat vakargattam, nem tudtam, hogy mondjam el neki, úgy, hogy a bútorzat egyben maradjon.-hát..megcsókolt. De másnapra elfelejtette.-tettem hozzá gyorsan.
-Micsoda?- pattant fel. -Nem csak Juliette lett áruló, de te is?
-Mi? Áruló? Ez nem árulás!- törtem ki.
-De az! Tudod, hogy mennyire utálom azt a bandát! Tudod, hogy ők az ősellenségeink, és azt is nagyon jól tudod, hogy mindig próbáltalak megvédni tőlük titeket! Erre tessék!
-Ó persze, megint gyere ezzel az ősellenségeskedéssel! Egyáltalán, miért utálod? Mit ártottak neked, hogy ekkora majrét kellett csapni belőle, és belerángatni az egész sulit?
Tybalt kicsit lenyugodott, majd egy hatalmas sóhaj után újra helyet foglalt a kanapén.
-Na jó, elmondom neked.
-Kíváncsian várom.
-Nyolc éve- kezdett bele- mikor a szüleim meghaltak, csak egy macskám maradt, Fluffy, na meg te, Juliette és a szüleiek. Mindig saját fiukként neveltek, és ezért hálás is vagyok. -hatalmast sóhajtott.- Majd egy júliusi napon, minden megváltozott. Megérkeztek a Montague-k. Még mindig emlékszem arra a napra, amikor Romeo, Benvolio és Mercutio először toppantak a mi környékünkre. Benvolio és Mercutio eddig is a városban laktak, de Romeo-ék ideköltözésével egyre gyakrabban kezdek erre a környékre járni, játszani. Még kicsik voltunk, én tizenkettő, ők tizenegy évesek. Egy napon aztán, mikor a kertben játszadoztam Paris-al -akkor már ismertük egymást, hisz osztálytársak voltunk- megjelent ez a három csirkefogó. Fluffy gyanútlanul szunyókált mellettünk, míg mi fociztunk. Romeo szemet vetett a macskára, és hívogatni kezdte magához, az utca másik felére. A kiscicám felugrott, és barátságosan kezdett feléjük sétálni. Ám ekkor ...
Tybalt torkára fagyott a szó. Próbálta folytatni, de nem tudta. Szemei megteltek könnyel, és egy pillanat alatt könnyek kezdték áztatni arcát.
-Ekkor- folytatta síró hangon- egy autó tűnt fel a semmiből, és...és...
-Nyugalom. -öleltem meg, és kezdtem simogatni a hátát. -Ez rég volt, már elmúlt.
Tybalt egyre csak sírt. Furcsa volt zokogni látni, mikor ő minden esetben erősnek mutatja magát. Mondjuk teljes mértékben megértem mit érezhet. Az a macska volt az egyetlen lelki támasza abban az időben. Senkinek nem beszélt fájdalmairól, csak néha, mikor senki sem látta- vagyis ő azt hitte , hogy nem látja senki- kezdett mesélni Fluffy-nak érzéseiről. Mintha értené mit mond neki. Azt is megértem, hogy Tybalt félt ezektől a fiúktól minket, és azért rendez ilyen hisztijeleneteket. De azt már teljesen képtelen vagyok felfogni, miért rángatta bele ebbe az egész sulit? Miért nem verte meg akkoriban őket, vagy miért nem képes csendben utálni őket emiatt?
Kis zokogás után Tybalt a szobájába ment, és egész délután ki sem dugta az orrát onnan. Én is követtem a példáját, és visszavonultam a szobámba gondolkodni.
Hirtelen rettenetes érzés lett úrrá rajtam. A bűntudat. Nem kellett volna Willy-t cserben hagyjam, elvégre ez a nagy lehetősége. Esmeralda nélkül nincs előadás, és előadás nélkül nincs diploma. Talán bocsánatot kéne kérjek tőle, és elmenjek holnap .
Ekkor hatalmas csörömpölés támadt. Valaki eszeveszettül kezdte döngetni a bejárati ajtót.
-Megyek már, nem kell rám törni az ajtót!- kiabáltam, miközben haladtam lefele a lépcsőn.
Amikor az ajtóhoz értem és kinyitottam, Romeo-val találtam szembe magam. Az ajtófélfának volt dőlve, és messziről éreztem a belőle áradó alkoholszagot. Nem csalt a szimatom, részeg volt, és ezt a jobb kezében csüngő whiskys üveg is bizonyította.
-Belle! Hol van Juliette?- kérdezte erőtlenül.
-Nincs itthon.-feleltem.
-Akkor hol van?
-Nem tudom.
-Juliette-t akarom!- monda szinte már síró hangon, és végigcsúszott az ajtófélfán, majd összerogyott.
-Gyere, állj fel!- mondtam,miközben próbáltam felsegíteni a földről.
Egy kis erőlködés után valahogy sikerült felemelem, és bevonszolnom a házba.
De most mi legyen? A nappaliban nem hagyhatom, ott bárki megláthatja. A földszinten pedig egyetlen hálószoba sincs, az emeletre pedig nem tudom felcibálni. A konyhába nem vihetem, egyáltalán hova fektetném? A raktárakban nem férne el, az ebédlőbe sem vihetem, mert csak az asztalra tudnám fektetni. A fürdőszobában meg csak a kádba.
Nincs mit tenni. Az egyetlen megoldás az, ha a pincébe viszem.
A pinceajtóig cibáltam. Mikor kinyitottam egy húszfokos lépcsőt láttam magam előtt. Romeo-ra néztem, majd hangosan megállapítottam:
-Kibírja!
Engedtem hát, hogy magától guruljon végig a lépcsőkön, míg megérkezik érte a felmentősereg- jó esetben Benvolio, rossz esetben Mercutio, és normális esetben mindkettő.
Mikor földet ért, csak egyet nyögött, ebből tudtam, hogy túlélte, és hogy nem fájt nagyon. Gyorsan a telefonomért nyúltam, és tárcsáztam is Benvolio számát.
-Szia.- szólt bele a telefonba.
-Szia Benvolio, Belle vagyok. Bocsi, hogy zavarlak, de akadt egy kis problémám.
-Micsoda?
-Itt fekszik részegen a pincémbe Romeo. Nem tudnál érte jönni?
-Ne haragudj, de nem érek rá. Épp ma nyomott a kezembe egy rakás idióta papírt a köcsög igazgató, hogy ezeket olvassam át, töltsem ki, írjam alá, másolja le négy példányban, és küldjek egyet a tanfelügyelőségre, egyet a városi diáktanácsnak, egyet neki és egyet tartsak meg. Ne haragudj, de tényleg nem érek rá. Hívd fel Mercutio-t, ő egészen biztos, hogy ráér.
-Rendben. Nos, akkor jó munkát.
-Köszi, szia. -és azzal ki is nyomott.
Tényleg nem lesz más megoldás, csak Mercutio. A szüleim mindjárt hazaérnek, Tybalt sem ülhet egész nap a szobájában, Juliette is bármikor haza érhet, és mind tudjuk mi lenne abból, ha valaki itt találná Romeo-t. A szüleim jól leszidnának és megbüntetnének, azért, mert részeg embert hozok a házba. Tybalt azért veszekedne, mert egy macskagyilkost, Juliette meg azért, mert egy árulót rejtegetek a pincében. Szóval egy szónak is más a vége: muszáj lesz valahogy hazajuttatnom, és ebben csak egy személy segíthet.
Nehéz szívvel bár, de tárcsáztam Mercutio számát.
-Halló.-szólt bele.
-Szi-szia.
-Szia Belle. Mit szeretnél?
-Itt fekszik holt részegen Romeo, nem tudnál érte jönni?
-Hogy mi? Mi a francot keres ott?
-Nem tudom, egyszer csak megjelent itt részegen, és dörömbölni kezdett az ajtón. Juliette-t kereste.
-Azonnal ott vagyok!
-Várlak.
Egyáltalán nem vártam. Biztos szóba fog kerülni a csókos téma. Látom már a szomorú jövőt: Mercutio rákérdez a dolgokra, én pedig mindent elmesélek neki, és akkor meg azt mondja:
-Ne haragudj Belle, de ez egy egyszeri alaklom volt. Felejtsük el ezt az egészet, és maradjunk csak barátok.
Nem tellett bele sok időbe, Mercutio kopogtatása hallatszott. Feszülten nyitottam neki ajtót. Mikor belépett az első kérdése az volt:
-Hol van?
-A pincében.
-Mi? Hogy kerül a pincébe?
-Nem volt hová elrejtsem Tybalt elől.
-Itthon van az a hólyag?
-Igen.
-Akkor gyorsnak kell lennünk. Egy hétig nem akarok veszekedést hallani, a mai után.
Kicsit megszégyelltem magamat e mondat hallatára. De egy hamar el kellett terelnem a gondoltaimat, mivel jelen pillanatban az volt a legfontosabb, hogy valahogy kikeveredjek ebből a kalamajkából.
-Te jó isten!- mondta elszörnyedve Mercutio, látván Romeo-t, amint a lépcső alján fekszik. -Te komolyan képes voltál lelökni őt oda? Normális vagy te?
-Ó, bocs, hogy próbálom menteni az irháját!
-Te így próbálod menteni valaki irháját?- mondta, miután leszaladt a lépcsőn, és próbálta lábra állítani barátját. -Meg is ölhetted volna!
-Dehogy! Nem esett nagyot, és amúgy se érezte!- mondtam, mikor melléjük értem.
-Na jó, most inkább hagyjuk ezt! Gyere, segíts kivinni innen.
Szó nélkül követtem utasításait. Én karjait, Mercutio pedig a lábai emelte meg, úgy cipeltük ki a házból.
Mikor kiértünk meglepetten tapasztaltam, hogy Mercutio autóval érkezett.
-Tyűha. -csodálkoztam el.- Neked van jogosítványod?
-Csak próbajogsi. Elméletileg kellene egy felnőtt üljön az autóba, mikor vezetek. De, ez most vészhelyzet volt, és nem volt kéznél egy felnőtt sem.
-"Nem volt kéznél egy felnőtt sem" . Ezt úgy mondod, mintha valami tárgyról beszélnél.
-Most kötözködsz, vagy segítesz?
-Oké, befejeztem.
Mikor az autóhoz értünk, Mercutio előkapta zsebéből a kulcsot, és egy gombnyomással nyitotta ki az ajtót. Romeo-t a hátsó ülésre fektettük. Még mindig nem tért magához.
-Hát, akkor. -kezdtem.- Szia.
-Hé, várj-várj-várj!- szólt utánam, mikor már elindultam a kapu fele.
-Mi a baj? -fordultam vissza?
-Te is jössz velünk! Szerinted elbírom egyedül Romeo-t? Hát nem. Tehát jössz szépen, és segítesz nekem cipelni!
-Rendben.
Nem ellenkezhettem. Tulajdonképp Mercutio-val ketten voltunk a hibásak mindenért. Ha ő nem kezd verekedni Cory-val, majd nem löknek le engem, én sem téptem volna le a függönyt, és nem derült volna ki semmi. És ha nem derül ki Juliette piszkos kis titka, Romeo nem issza le magát, és nem kerülünk ebbe a helyzetbe.
Beültem hát Mercutio mellé, és elindultunk. Egész úton egymáshoz sem szóltunk. Ő figyelte a lámpákat, és táblákat, én pedig nem akartam megzavarni ebben. Annyira férfiasnak tűnt, miközben vezetett. Jó ég, mik jutnak eszembe...
Mikor megérkeztünk Romeo-ék házához, szerencsére senkit sem találtunk otthon. Mercutio tudtam, hogy Romeo mindig a jobb zsebében tartja a kulcsait, így egy mozdulattal előrántotta, és kinyitotta vele azt ajtót.
Az emeletre cipeltük, és befektettük az ágyába.
Kimerülten csaptuk le magunkat az ágya mellé. Fejemet hátradöntöttem, és egy nagyon sóhajtottam. Nagyon kimerített a sok cipekedés.
-Elfáradtál? -kérdezte, hallván hatalmas sóhajomat.
-El, rendesen. Te nem?
-Még annál is jobban.
Egy kis ideig csak ültünk csendben egymás mellett, majd erőt vettünk magunkon, felálltunk és hazaindultunk.
-Hazavigyelek? -kérdezte Mercutio az autóhoz érve.
-Ne.
-Normális vagy? Este van? Tán haza akarsz gyalogolni? Még azért is hazaviszlek!
-Dehogy akarok gyalogolni! De nem vinnél el előbb Willy-hez, ha megkérlek ?
-De, elviszlek. -mondta, majd mosolyogni kezdett.
Szerencsére Willy nem lakott túl messze. A szomszéd utcai egyik tízemeletes tömbházában bérelt lakás magának. Meg kell hagyni, elég kényelmes kis kérónak tűnt.
Miután megérkeztünk, és felbaktattunk a lépcsőn (a nyolcadikra!!!), mivel el volt romolva a lift, nagy lihegve csengettünk be Willy-hez.
-Jövök!- hallottuk Willy hangját kiszűrődni a vastag falakon.
Egy szempillantás múlva fordult a kulcs, és ott termett Willy az ajtóba, egy rakás hajcsavarral a fején.
Mercutio-val mindketten próbáltuk visszafojtani a nevetésünket, de nem sikerült. Hatalmas röhögésbe kezdtünk mindketten.
-Ha-ha-ha. -kezdett ironizálni a művész úr.- Azért jöttél, Belle, hogy kiröhögj? Hát gratulálok, kacaghatsz is, mert nem tudjuk holnap megtartatni az előadást!
-Nem, nem ezért jöttem. -mondtam, miközben letöröltem a szemem sarkából kibuggyanó könnyet.- Hanem, hogy bocsánatot kérjek.
-Mi? Azt hiszem rosszul hallak. -monda, majd megdörzsölte a fülét. -Mond ezt még egyszer.
-Azért jöttem, Willy, hogy elnézést kérjek a mai viselkedésemért, és közöljem, hogy számíthatsz rám a továbbiakban, mint Esmeralda, és mint gyakornok.
-Hmm ...- habozott egy kicsit Willy. -Rendben, de...!
-Mi de?
-Ne várd, hogy ezek után magasabb fizetést, vagy több tiszteletet kapsz!
-De Willy -szólt közbe Mercutio- Nem is kap ezért fizetést.
-Lényegtelen. Akkor ne várd, hogy majd ódákat írok a tehetségedről az egyetemi ajánlóleveledben. És, mint már mondtam, tiszteletet sem kapsz többet.
Tipikus Willy, de volt időm hozzászokni.
-Rendben! - egyeztem bele. -Akkor a holnapi előadást megtartjuk.
-Jó. -egyezett bele. -De most, ha nem bánjátok, távozzatok, mivel szépítő alvásba kezdenék. -mondta, majd szembecsapta az ajtót velünk.
Mercutio-val ismét kacagásba törtünk ki, de ezúttal kicsit halkabban, majd miután befejeztünk, elindultunk lefele a lépcsőn.
A lefele út valahogy gyorsabbnak bizonyult, mint a felfele, így pár perc alatt már lent is voltunk a tömbház előtt.
Mercutio zsebre vágta a kezeit, és úgy sétált mellettem az autó fele.
-Tudod, én emlékeztem. -törte meg a csendet.
-Mire? -értetlenkedtem.
-Hát, hogy megcsókoltalak.
Hirtelen végigfutott arcomon a pír. Szerencsére már este volt, és ezt ő nem láthatta.
-De, akkor miért mondtad, hogy elfelejtetted?
-Mert emlékeztem is, de nem is.
-Most ezt nem értem ...
-Mikor később magamhoz tértem, már nem a fürdőszobában voltam, hanem Benvolio ágyán feküdtem. És mikor eszembe jutottak a történtek, annyira abszurdnak tűntek. Azt hittem, hogy csak álmodtam. Hogy megbizonyosodjak erről, megkérdeztem az első embert, aki szembejött velem, hogy hol vagy. Nos, ez a személy a te Cory barátod volt, akin látszott, hogy már eléggé be van csípve. Azt kérdezte, miért kereslek én téged. Tudod, milyen az ember ha részeg: nagyon őszinte. Nos, én helyből elmondtam neki, hogy "Mert. úgy emlékszem megcsókoltam." Ekkor nevetni kezdett, és azt mondta, hogy "Akkor azt álmodtad cimbora, mert Belle egész nap otthon vigasztalta Juliette-t." És akkor ebből gondoltam, hogy tényleg csak álom volt.
-Co-Cory hazudott? -kérdeztem meglepetten.
-Ezek szerint.
-De miért?
-Hát nem nyilvánvaló?
-Mi?
-Magának akar a kis patkány.
-Neeeem. Nem hiszem!
-Hát én hiszem. És ő is, én is és te is nagyon jól tudjuk, hogy amíg én itt vagyok, ő labdába sem rúghat.
Ismét meglepődtem, és belevörösödtem a gondolatba, hogy Mercutio-nak is feltűnt mit is érzek iránta.
-Most miért hallgatsz?- érdeklődött.
-Nincs mit mondanom.
Pedig lett volna, rengeted dolog.
-Amúgy, örülök, hogy részegen volt annyi bátorságom, hogy megtegyem.
-Mert? -húztam fel a szemöldököm.
-Mert, akkor nem tenném azt, amit most fogok.- mondta, majd megragadta a derekamat, erősen magához húzott, és megcsókolt.
Megszűnt létezni ekkor körülöttem a világ. Nem észleltem semmit sem az autók zajából, sem a kóbor kutyák csaholásából. Számomra csak ő és én léteztünk abban a percben, és ez így volt tökéletes.
