II. fejezet

A sorsnak néha 

pofátlanul rossz a humora

 Bágyadtan ücsörögtem a suli folyosójának egyik padján. Valamiért rohadtul elment az életkedvem. Tybalt is szépen magamra hagyott, így úgy éreztem, én vagyok a legmagányosabb ember, aki valaha a Vérone High School padlóját koptatta.
 Amint egyedül merengtem, egy számomra nagyon ismerős, és néha irritáló hang csendült meg az üres folyosón.
-Belle! Mi a fenét keresel te itt? Miért nem vagy a próbán?- kiabált Willy rubintvörös fejjel, és az üres folyosó "tökéletes" akusztikájának köszönhetően, majd kihasadt a dobhártyám.
-Megyek, csak ne idegeskedj. -mondtam, felálltam és a földet bámulva, elindultam feléje.
 Nem értem magamat! Miért érintettek meg ennyire Mercutio szavai? Vagyis az az egy szó, ami tulajdonképp a családnevem?
 Mikor visszaértem a díszterembe, Willy szigorú rendező énje újra felszínre tört, és dirigálni kezdett :
-Jordan, megint rosszul áll az a púp! Zack, fogd már meg rendesen azt a kecskét! Emma, az ég szerelmére! Hányszor kell még elmondanom, hogy neked semmi keresnivalód a színpadon, az első jelenetben! -minden szónál egy árnyalattal vörösebb lett az arca, majd végül fejét lecsapta az asztalra.
 Komolyan sajnálni kezdtem. Lehet, hogy rettentően hisztérikus meg érzékeny, de sok munkája (munkánk) van ebben az előadásban, és az utolsó percben válik semmivé három hónap kemény munkája.
-Nekem ebből elegem van! -tett hangos megjegyzést Mercutio, akit eddig észre sem vettem, annyira elvegyült a többi szereplő közt. -Szóljatok, ha végre képesek lesztek normálisan hozzáállni !-mondta, majd kiviharzott a teremből.
- Mon dieu! * -kiáltott fel újra Willy.
 Megelégeltem már ezt a helyzetet! Senki nem képes semmit úgy csinálni, ahogy azt kéne, Willy meg ahelyett, hogy cselekedne csak hisztizik,mint egy ötéves a szuper márketben, ha az anyukája nem vesz neki cukrot! Így arra az elhatározásra jutottam, hogy kézbe veszem az irányítást.
 Kicsit bizonytalanul, de kicsit mégis magabiztosan kiálltam a színpad közepére, és utasításokat kezdtem osztogatni:
-Te ott! -mutattam rá egy fiúra, akinek a nevére sajnos nem emlékeztem. -Igen, te! Vidd ki a kecskét az udvarra! Owen, igazítsd meg Jordan púpját, és Emma, te meg csak akkor gyere be, mikor Mark! A többiek meg legyenek szívesek ne zajongani és pletykálni, hanem odafigyelni Willy-re! Két óra múlva előadás!
 Mindenki elcsendesedett, és némán követte az utasításaimat. Ez fura. Rettentő erélyesnek éreztem magam abban a pillanatban, és borzasztóan büszke is voltam magamra!
  Willy-re pillantottam, aki köpni- nyelni nem tudott a meglepettségtől. Valaki a torkát köszörülte. A hang a bejárati ajtó felől jött. Odapillantottam.
 Mercutio állt ott, jobb vállával az ajtókeretet támasztva, karjai pedig össze voltak kulcsolva.
-Te mióta állsz ott? -kérdezte Willy, mikor már kicsit magához tért a hisztiroham után.
-Elég régóta ahhoz, hogy lássam, ahogy valaki végre képes volt rendet teremteni. Köszönöm signorina Capulet. - mondta, ironikusan meghajolt előttem, majd elfoglalta helyét a színpadon.
 Nem tudtam mit mondjak. Jól is esett, de nem is.
 A próba meglehetősen jól ment. Sőt, majdnem tökéletes volt. Mindenki annyira komolyan vette, amennyire csak tudta.
 Gyorsan eltelt ez a két óra, és mire egyet pillanthattunk volna, a díszterem színültig telt szülőkkel, tanárokkal, Willy ismerőseivel, és más érdeklődőkkel.
 Reszkettem, mint a nyárfalevél. Willy számos előadását láttam már, de még egyben sem szerepeltem! Óvatosan kukucskáltam ki a vörös függöny mögül, ami védőfalként választott el bennünket a néződtől. A szüleim az első sorban ültek. Mellettük Tybalt nyomkodta az okos telefonját, Juliette-t pedig sehol sem láttam. Mondjuk gondolhattam volna, hogy a bulija fontosabb lesz, mint a húga.
 A függöny felemelkedett, a színészek ellepték a színpadot, a fények pedig majd kiégették a retinámat. Az előadás sikerrel lezajlott. Még a kecskével sem voltak bajok. A végén pedig a nézők vastapssal jutalmaztak minket.,
 Willy mája dagadt a sikertől, ahogy az enyém is. De kicsit furcsa volt erre koncentrálni, látván az anyám kalapját, ami jobban hasonlított egy fej salátára mint kalapra. Mik vannak ...
 -Meeeeek! -hallottam magam mellől ezt a hangot. Nem tellett sok időbe, mire rájöttem, hogy ez a kecske, és épp kiszemelte magának anya kalapját, és gőzerővel ugrott neki, a földre borítva így őt . Anya sikított, az igazgató őrjöngött, Willy szégyenkezett, én  jéggé dermedtem, a kecske meg jót lakmározott a kalapból.
 Tudtam, hogy túl jól megy minden.
 Nem tellett sok időbe, mire kecske barátunknak megtetszett az igazgató úr haja is,ami elmondásai szerint nem paróka -pedig mindenki tudta, hogy az - így abba is belekóstolt.
 Tybalt meg Gregory a hasukat fogták a nevetéstől, én meg azt hittem ott süllyedek el. Nem bírtam tovább nézni a káoszt, így inkább kimentem a teremből.
 A suliudvaron álltam meg, rengeteg rohanás után. El akartam rejtőzni a világ elől.
Lépteket hallottam a hátam mögött. Megfordultam, és az "ellenséget" találtam a hátam mögött.
-Te teljesen megbolondultál? -kérdezte feldúltan Mercutio.
-Miért? -kérdeztem könnyeimet visszafojtva.
-Így kell reagálni a kudarcra? -tartott egy kis hatásszünetet. - Én nem azt a Belle-t láttam ma délután a színpadon! Szedd össze magad, és gyere vissza!
-D-d-de...- kezdtem bele a mondandómba, de a elcsukklott a hangom, és könnyekben törtem ki.
 Mercutio arca eddig valósággal tüzelt, de könnyeim láttán, arckifejezése megenyhült.
-Nem a te hibád.- suttogta.
-Hanem?
-Anyukádnak nem kellene zöldségeskosarat hordania a fején.
 Elmosolyodtam. Az idézőjeles ősellenségem vicces maskarája zsebéből egy papír zsebkendőt húzott elő, közelebb lépett -eközben éreztem, hogy fülig elvörösödök-, és óvatosan letörölte könnyeimet.
-Mi a fészkes fene akar ez itt lenni? -hallottam egy hangot, és Mercutio vállán keresztül a hang tulajdonosát is észrevettem. Tybalt állt ott.
 Gyorsan egy lépést hátráltam.
-Áh, signior Capulet! -mondta Mercutio, és megemelte kezeit. -Hát micsoda megtiszteltetés! Mi szél fújta erre, kegyelmedet?
-Ne keresd a bajt, Mercutio! Mit akarsz a lánytól? -kérdezte, és fejével felém biccentett.
-Én csak egy zsebkendővel szántam meg szegény ártatlan teremtést, akit vérig sértett egy kecske.
 Tybalt válaszként mellém lépett, megragadta a csuklómat, és elráncigált magával. Mikor elhaladt Mercutio mellett, megállt előtte, végigmérte, amit a fiú kaján vigyorral tűrt, majd fogain kipréselve azt mondta:
-Szánalmas vagy, Montague!
 És elindult az iskola fele, engem is maga után cibálva.
-Miller! -kiáltott utánuk Mercutio. -A családnevem igazából Miller!
 Míg be nem értünk az iskolába, az unkabátyám hozzám sem szólt, de mihelyt Mercutio már nem látott, azon nyomban kérdőre vont:
-Belle, mi a franc van? Nem elég a délutáni jelenet, de ez is? Az ellenséggel cimborálsz?
-Nem, dehogy. -mondtam, miközben végig a padlót bámultam. Nem mertem Tybalt szemébe nézni, mert nagyon jól tudtam, milyen mikor ideges.
-Ígérd meg, hogy többé nem fordul elő!
-Megígérem.
 Egymás mellett csendesen haladtunk vissza a díszterembe, ahová már kihívták az állatvédőket, és elvitték a kecskét. Anya sokkos állapotban volt. Apa épp akkor kísérte ki az ajtón. Tybalt is utánuk ment, és az ajtóban pont Mercutio-val találkozott, aki épp akkor ért vissza, és gyilkos pillantást vetett rá, de ő még egy pillantásra sem méltatta.
 Mikor mindenki hazament , Willy-vel ketten maradtunk. Csendesen üldögélt a sötét teremben, a színpadra meredve. Odamentem mellé, és leültem.
 Egy darabig hallgattunk, majd ő törte meg a csendet :
-Egy kecske.
-Mi van vele? -kérdeztem értetlenkedve.
-Egy nyomorult kecske teszi tönkre a karrieremet, ami még jóformán el sem kezdődött.
 Inkább nem szóltam semmit. Ha vigasztalni kezdeném, csak az lenne a vége, hogy minden miattam történt. Volt már példa ilyenre.
-Te miért vagy még itt? -szólalt meg újra.
-Hol máshol kéne lennem?
-Szülinapi bulid van, nemde ?
 Teljesen ki is ment a fejemből. Elköszöntem Willy-től, és hevesen kutattam a telefonom után a hátizsákomban, hogy taxit hívhassak.
 Mikor hazaértem a parti már ezerrel zajlott.
 A szüleim nem voltak otthon egész este (Juliette kilakoltatta őket egy éjszakára) , így a házunkban elszabadult a pokol.
 A nappalink közepén Juliette táncolt az egyik barátnőjével, és mindenki álarcot viselt. Erről az infóról totál lemaradtam ... Halloween jövő hónapban lesz!
 Mikor észrevett felém kezdett közeledni. Megállt mellettem. Hosszú babarózsaszín ruhát viselt, a haja pedig be volt göndörítve. Maga volt a két lábon járó tökéletesség.
-Gyere velem! -mondta, és időt sem hagyott, hogy ellenkezhessem, magával rángatott a szobámba.
 Erre a napra elég a rángatásból!
-Boldog szülinapot! -nyomott a kezembe egy hatalmas kartondobozt.
-Ez mi? -érdeklődtem. Nem nagyon kaptam ajándékokat tőle.
-Nézd meg!
 Kinyitottam. A dobozban egy gyönyörű sötétlila ruha volt. Eddig nem is álmodtam ilyen ruháról.
-Ez csodaszép. Köszönöm. -mondtam meghatódva, és a nyakába borultam.
-Nehogy sírni kezdj!
 Mondtam volna, hogy "Mára már kisírtam magam.", de semmi kedvem nem volt magyarázkodni. Felöltöttem magamra a ruhámat, a nővérem pedig segített össze húzni a cipzárt. A cipzárokból is elegem lett erre a napra, az az igazság.
-Tessék. -nyújtott át nekem egy aprócska fekete álarcot, amit fel is vettem azonnal.
 Ketten vonultunk le a lépcsőn, mint a tündérmesékben a hercegnők. De hirtelen Juliette elbukott, és a lépcső alján állt meg.
-Áu! - tett fájdalmas megjegyzést.
 Siettem volna a segítségére, de egy fiú gyorsabb volt nálam, és egy-kettőre felsegítette.
-Jól vagy? -kérdezte.
-Aha.
 Ezután ketten mentek el táncolni, és én meg egyedül maradtam. Egy puncsos pohárral a kezembe leparkoltam a kandalló mellé, és onnan figyeltem őket. Látszólag megtalálták a közös hangot.
-Nézd csak, Benvolio. -hallottam egy ismerős hangot.- Romeo a Capulet lánnyal táncol.
-Bajt érzek.
-Figyeljük őket, nehogy Tybalt megsejtsen valamit.
 Túl ismerős volt az a hang. Nagyon is...
-Mercutio? -fordultam a hang irányába.
-Belle, te vagy az? -kérdezte, és végleg meggyőződtem igazamról. Ez Mercutio. -Te mit keresel itt?
-Ezt én is kérdezhetném tőletek. Hogy kerültök egy "Capulet buliba"?
-Jöttünk egyet szórakozni, legfeljebb majd itt hagyjuk a fogunkat, ha Tybalt valamit megsejt.
Elmosolyodtam.
-Nem vagytok normálisak.
Ő is elmosolyodott. Szája szóra nyílt, de akkor nagy kiabálás szakított félbe.
-Montague!-kiáltott Tybalt, kezében pedig a Juliette-el táncoló fiú álarcát tartotta.
 Juliette kezét a szájára tapasztotta, a fiú pedig ijedten bámult maga köré. Nem tellett sok időbe, Mercutio és Benvolio segítségére siettek.
-Hogy mered egyáltalán megcsókolni, te senkiházi? -őrjöngött tovább Tybalt.
 Mi?
 Megcsókolta?
 Egészen biztos vagyok benne, hogy a Montague Vs. Capulet háború, csak most kezd kiteljesedni.
 -Gyere, Romeo! -kapott Benvolio a fiú csuklója után, majd őt is ugyanúgy elcibálták, mint engem Tybalt egy-két órával ezelőtt.
-Romeo.-suttogta Juliette, miközben a fiú után bámult.
 A három fiú köszönés nélkül, gyors léptekben rohant ki az ajtón, és tűnt el az éjszaka sötétjében.




*Mon dieu=Istenem! (franciául)