III. fejezet

Tüköré vált,amibe fájt belenézni

 Egy darabig egyedül gubbasztottam a szobámban, mert semmi kedvem nem volt hallgatni, ahogy Júlia alapos fejmosást kap Tybalt-tól.
 Gondolkodni kezdtem. Mi van akkor, ha Mercutio-ék csak azért csinálják az egészet, hogy Tybalt idegeire menjenek? Ahogy elnéztem őt ma este, mikor Tybalt rajtakapott vele az iskolaudvaron, rettenetesen élvezte, amikor Tybalt valósággal felrobbant a dühtől. Ezért jöttek a bulira is? Hogy az unokabátyám idegeit tépkedjék? Ez gonosz, de ötletes.
 Ahogy ezen elmélkedtem, apró kövecskék csattogását hallottam az erkélyajtóm üvegén. Egészen biztos voltam benne, hogy valaki jól leitta magát a bulin, és most vicces akar lenni. Kitártam hát az ajtót, és kiléptem az erkélyre. Ahogy épp kiléptem, egy apró kavics csapódott gőzerővel a homlokomnak.
-Áu! -mondtam fájdalmasan.
-Bocsi, véletlen volt. -jött egy hang az erkélyem alatt meghúzódó bokrok közül.
-Mercutio?
-Szia, Belle. -bújt elő Mercutio a rózsabokor mögül.
-Te meg mit keresel itt? -kérdeztem.
-Nem volt alkalmam elbúcsúzni. Így visszajöttem, hogy jó éjt kívánjak neked.
 Elmosolyodtam, előrehajoltam, jobb könyökömet az erkély párkányára helyeztem, tenyeremmel pedig megtámasztottam a fejemet.
-Csak ezért jöttél vissza?
-Igen. Te nem szeretnél mondani nekem valamit?
-Mit kellene mondanom?
-Hát mondjuk, hogy :Jó éjt Mercutio.
-Jó éjt Mercutio, hétfőn látjuk egymást!
Csörömpölést hallottunk. A zaj irányába fordultam, és Peter-t,  az inasunkat láttam Mercutio felé közeledni. Mercutio megijedt, felvette a nyúlcipőt, és elfutott. De félúton visszafordult, és azt mondta suttogva:
-Hétfőn találkozunk! Szia!
 Addig maradtam az erkélyen, míg teljesen el nem tűnt az éjszaka leple alatt. Ennek a fiúnak egyszerűen sikerült egy nap alatt az ujja köré csavarnia. Ennek rossz vége lesz.
-Oh, Mercutio. -hallottam a saját hangomat. -Miért vagy...miért vagy te vagy ennyire bolond?
 Semmi kétség. Teljesen elvarázsolt.
 Egy kicsit még tűnődtem az erkélyen, de aztán bementem ,és levetettem a ruhámat, majd felvettem a pizsamámat, hogy végre-valahára lefekhessek aludni, és kipihenjem ezt a mai napot.
 Újabb kavicsok zörgését hallottam. De ezúttal nem az én ajtómon, hanem a szomszédos szoba ajtaján. Biztos Mercutio az, csak elfelejtette, hogy melyik is az én szobám. Gumilabdaként pattantam ki az ágyból, és rohantam ki az erkélyre.
 De csalódottan kellett tapasztalnom, hogy nem Mercutio az. Mikor észrevettem, hogy Mercutio barátja áll a kertünkben, ha jól emlékszem Romeo, gyorsan leguggoltam, nehogy észrevegyen.
-Oh, Juliette!-hallottam a hangját.
-Romeo, hát te vagy az? -hallottam a nővérem hangját is. -Mit keresel itt ilyenkor?
-Hozzád jöttem.
-Ugyan miért?
-Látni akartam utoljára a csodaszép mosolyodat, mielőtt az unokatestvéred elkap, és megfojt a saját hajszálammal.
 Juliette nevetett.
-Nevetésed oly édes számomra, mint a méz.- bókol Romeo.
 Te jó ég. Nyálas alak. Pont, mint Willy drámáiban a főszereplők, akik hősi halált halnak a mű végén, és miután leereszkedik a vörös függöny, nekem kell feltakarítani a színpadról a művért.
 Nem volt kedvem tovább hallgatni, mert féltem hogy belefulladok a sok nyálba. "Mosolyod édes, mint a méz." "Angyali arcod." "Hangod, mint a madárcsicsergés." Ezeket a srác a neten kereste, vagy ő maga találja ki?
 Visszakúsztam a szobámba, és újra megpróbálkoztam az alvással. De ismét félbeszakított egy kopogás. De ezúttal az ajtómon kopogtak.
 Juliette lépett be a szobámba, és óvatosan leereszkedett az ágyam szélére.
-Belle, alszol? -suttogta.
-Nem. Mi baj?
Sóhajtott.
-A sors kegyetlen, tudod, húgom?
-Hogyne tudnám. De miért is?
-A legnagyobb ellenségembe vagyok szerelmes.
-Nem meglepő.
 És tényleg nem volt az. De ezt így kimondani, hogy "szerelmes vagyok" kicsit túlzás egy óra ismeretség után.
-Miért ne lenne az?
-Csak. Ez így szokott lenni.
-Te nem értesz meg engem, Belle. Túl fiatal és tapasztalatlan vagy ehhez. -mondta, majd kiviharzott a szobámból.
 Ez felháborító! Húsz perccel idősebb nálam, egy barátja volt eddig, és máris milyen tapasztalt lett hirtelen. Mondjuk még mindig több az az egy, mint az én eddigi pasijaim száma. De akkor is. Semmi joga kioktatni, főleg a sors kegyetlenségéről nem. Őt ismeri az egész suli, magas, vékony, gyönyörű és tehetséges. És még vele kegyetlen a sors? Hát nem az ő nagy pillanatát rontotta el veszett kecske!
 Másnap reggel korán felköltött minket Tybalt, hogy takarítsunk a házba, míg anyáék hazaérnek. Szerencsére a személyzet is besegített... vagyis, ők takarítottak, én segítettem, Tybalt meg Juliette parancsolgattak.
-Paris! Kelj fel ember, reggel van!- ébresztgetett Tybalt a kanapé mögött egy másnapos fiút.
 Juliette mellé léptem, kezemben egy dugig tömött szemeteszsákkal, és rákérdeztem :
-Ki ez az alak?
-Paris, a sulinkba jár, és fülig szerelmes belém.
-Meg se leptél. -mondtam, vállat vontam, majd kivittem a szemetet a kukába.
 A hétvége többi részét relaxálással és egy kis tanulással töltöttem.
 Hétfő reggel, mikor beléptem a gimi étkezőjébe, nem meglepő módon egy hatalmas csetepaté kellős közepébe csöppentem. Tybalt balhézott Romeo-val.
-Mi folyik itt? -lépett közbe Mercutio.
-Áh, Montague-ék pincsikutyája! Már valósággal hiányoztál, drága Mercutio. -tett sértő megjegyzést Tybalt, ám Mercutio-t látván, cseppet sem volt megsértve.
-Tybalt, Tybalt.-csóválta gúnyosan a fejét. -Te soha nem javulsz. Egy buta alak maradsz, életed végéig.
-Vigyázz a szádra! -mondta, és meglökte, így Mercutio mind magára borította a tésztát, ami a tálcáján volt. Egy darabig a pulóverét méregette, amin kukacként csüngött a spagetti. Nem tellett sok időbe, megragadta a tálcáján maradt tésztát, és nekivágta Tybalt önelégült képnek.
 Tybalt-nak sem kellett több. Belemarkolt a legközelebb ülő személy szalmakrumplijába, és azzal bombázta Mercutio-t, aki szintén folytatta unokabátyám példáját.
-Álljatok le! -szóltam (akarom mondani kiáltottam) közbe. -Gyerekes ,amit műveltek!
 De nem hallgattak rám. Válaszként engem is jól megdobtak egy adag tésztával. A spagetti lógott a hajamból, és egyszerűen undorítóan festhettem. Betelt a pohár! Már nyúltam volna az én kajám után, hogy jól hozzájuk vágjam, de akkor valaki közbe szólt, vagyis inkább üvöltött.
-Elég! Mi fészkes fene folyik itt? -kiáltott az igazgató. -Mind három jómadár, az irodámba! Most!
 Úgy ültünk Escalus igazgató úr irodájában, mint a halálraítéltek. Tybalt és Mercutio számára már megszokott volt a helyzet, de én még soha sem kerültem ilyen szituációba.
-Mit tudtok felhozni mentségetekre? -kérdezte komoly hangon.
 Én inkább meg se szólaltam,de a két fiú egyszerre vágta rá:
-Ő a hibás!-mutattak egymásra.
-Fiúk!-mondta az igazgató, fejét fogva.-Minden héten el kell játszanunk ezt? Miért nem vagytok képesek kibékülni?
 És akkor egyszerre kezdtek beszélni,de olyannyira, hogy semmit sem értetem, és minden hülye érvet hoztak fel a békülés ellen.
-Te melyik suliba jársz?-kérdezte rám utalva Escalus.
-Én ebbe.-válaszoltam.
-Mióta?
-Kilenc éve.
-Még soha sem láttalak.
 Ha az észrevétlenség fájna, engem holnap temetnének...
 Az igazgató egy kis gondolkodás után meghozta az ítéletet: ma egész nap Willy-nek kellet segítsünk. Nekem ez nem volt büntetés, elvégre én napi 4-5 órában elviselem Willy hisztijét.
-Na gyerekek!-szólalt meg Willy két új segédje láttán. -Lenne egy fontos feladatom számotokra. -tartott egy kis hatásszünetet. -Egyikőtök menjen el,és hozzon nekem egy kávét.
 A szokásos...sejthettem volna.
-És ketten- folytatta -legyenek oly szívesek, és takarítsák fel a kecskepiszkot a színpadról, ami péntekről maradt.
-Stip-stop, én megyek kávéért! -szólalt meg gyorsan Tybalt.
-Hé, nemár! Eddig is mindig én mentem kávéért!-szóltam közbe.
-És eddig is mindig kihűlt mire visszahoztad. Tybalt megy.-hozta meg a döntést Willy.
 Kicsit elszomorodtam. Ez a kecske egyszerűen tönkretesz!
 Tybalt el is nyargalt, mi pedig mehettünk a szertárba seprűért, vödörért meg felmosóért.
 Csendesen haladtunk egymás mellett a folyosón, majd ő törte meg a csendet:
-Elég undi, hogy péntek óta, csak most takaríttatják fel a trutyit onnan.
-Szerintem is az. -helyeseltem. Jobbat egyszerűen nem tudtam kitalálni.
 Bementünk a raktárba, szétnéztünk, de sehol sem találtunk seprűt.
-Ott van, nézd!-mutatott Mercutio az ajtó melletti polc mögé.
Megpróbálta kihúzni, de nem ment. Erősebben próbálkozott, és végre összejött neki.
-Heuréka!-kiáltotta.
De abban a pillanatban a polc az ajtó elé esett, ami befele nyílott, így bezártuk saját magunkat. Ez remek.
-Jó isten!-pánikoltam. -Mit csinálunk, ha elfogy a levegőnk ?
-Nyugi, majd lélegeztetlek. -javasolta.
-Ezt most értsem félre?
-Ahogy akarod ,úgy érted. -vont vállat.
 Eltelt tíz perc. Elméletileg most a többieknek-akik nincsenek ilyen nyomorúságos helyzetben, mint mi- szünetük van. De mégsem jár erre senki sem. És Willy sem hiányol minket.
-Azt hiszem felhívom Willy-t.-javasolta.
-Hamarább nem jutott volna eszedbe?
-S neked miért nem jutott eszedbe?
-Ott hagytam a telefonomat a táskámban.
-Áh,ez remek.-háborgott.
-Mi történt?
-Lemerült.
-Nagyon jó!
-Ha hoztad volna a te telefonod, már nem lennék itt.
-Ha nem húzod ki a seprűt, nem ragadunk be!
-Ha rendesen odafigyelsz a kecskére, és nem szaladsz el hisztizni, talán nem piszkít oda!
-Ha nem balhéznál folyamatosan Tybalt-al, akkor Balthasar, Gregory, Abraham meg Sampson nem verekedtek volna össze, nem tiltják el őket az előadástól, és Greg beöltözhetett volna kecskének, és Willy-nek nem kell igazi kecskét hozatnia!
-Ó,remek. Legyek én a hibás mindenért!
 Szájam szóra nyílt, és már vágtam volna is a fejéhez valamit, de akkor észbe kaptam. Mi történt? Ez egészen  biztos az a Mercutio, aki a buli után visszajött elbúcsúzni?
 Már egy órája gubbasztottunk odabent, szótlanul. Rettenetesen kellett mennem vécére. Már ugrálni is elkezdtem, hátha attól jobb lesz. De nem lett.
-Mi a franc? -hallottuk az igazgató hangját kívülről.
 Megmozdult a polc, és eltolódott. Nem is tudtam, hogy ennyire erős ...
-Ti meg mit kerestek itt? -kérdezte, mikor megpillantott bennünket.
 Benvolio állt mellette, és tágra nyílt szemekkel figyelt Mercutio-t meg engem.
Nem volt kedvem magyarázkodni. Azonnal rohantam a mosdó fele.
"CSŐTÖRÉS MIATT LEZÁRVA." - írta még mindig a női mosdó ajtaján. Kénytelen voltam ismét a férfimosdót használni. Szerencsére nem volt ott senki.
 Miután végeztem, és kijöttem volna, hallottam, ahogy becsapódik a bejárati ajtó. Úgy gondoltam, inkább meg sem moccanok, nehogy ismét lebuktassam magam.
-Miért kellett neked felmosó? -hallottam Mercutio hangját.
-Épp kémiám volt, és kiborítottam a kék kő oldatot a földre, és fel kellett törölnöm. De mivel sem egy felmosót, sem egy takarítónőt nem találtam az egész épületben, ezért szóltam Escalus-nak, hogy segítsen keresni. -válaszolt Benvolio. -Amúgy, te mit kerestél a raktárban egy Capulet lánnyal? Csak nem kavartok?
-Nem ,nem.
-De ugye nem akarsz tőle semmit?
-Hülye vagy? Soha. Csak azért közeledek felé, mert látom, hogy Tybalt-ot mennyire idegesíti.
 Bumm. Hallottad? Ezt sem? Nos, ez annak a hangja, ha egy újra felépített világ dől össze benned.
 Kinyitottam az ajtót.
 Ott állt velem szemben, és szótlanul nézett rám, ahogy én is ő rá. Egyikünk sem szólalt meg.
-Nem úgy értettem, Belle. -kezdett bele.
 De engem nem érdekelt. Faképnél hagytam.
 Amilyen gyorsan tudtam, annyira gyorsan szaladtam. Szaladtam Mercutio elől, szaladtam a szavai elől, szaladtam az érzéseim elől, szaladtam a világ elől. De valami, vagy inkább valaki, ismét utamat állta.
Tybalt.
-Mi baj? -kérdezte.
-Megbántottak.
-Na gyere ide. -ölelt magához. -Az a hülye volt az, igaz?
-Igaz.
-Jaj, Belle. Tudod, hogy testvéremként szeretlek, és ezért is mondtam ,hogy tartsd távol magad tőle. Ismerem milyen, s tudtam, hogy ez lesz. Ezekben nem szabad bízni.
 Nem szóltam. Könnyeimet próbáltam visszafojtani. Nem értem miért esett ennyire rosszul.
 Egy darabig még csendben öleltük egymást az unokabátyámmal, majd megszólalt:
-Ne gyere, menjünk haza.
-Rendben.
 Már semmit sem értettem. Nem az volt, akinek megismertem? Fájt belegondolni abba, hogy kihasznált. Minden hazugság volt?
 Lélekben akkor haltam meg. Belefulladtam a hazugságai tengerébe. De azért remélem, hogy örömét lelte a kihasználásomba és Tybalt bosszantásába...