VII.fejezet

Ooopsz...

 Egy hét telt el az orvosi szoba előtti jelenet után. Idővel a bokám kezdett helyre jönni, de a kapcsolatom Mercutio-val, teljesen mélypontra került. Nem találkoztunk, nem beszéltünk, nem keresett. Nekem pedig nem volt olyan vastag a bőr a képemen, hogy én keressem őt.
 Juliette élete pedig mostanában még tökéletesebb volt, mint eddig. A kapcsolata Romeo-val még mindig nem derült ki, és elmondásai szerint halálosan boldogak, az elnökválasztás meg egyre közeledik, és hatalmas magabiztossággal áll elébe.
 Időközben kiderült, hogy ellenfele nem más, mint Benvolio, Romeo és Mercutio legjobb barátja.
 Juliette-el épp a suli folyosóján rohantunk, mert hatalmas késében voltunk a szavazásról. Vagyis jobban mondva, ő rohant, én meg bicegtem, mint egy veszett kenguru.
-Várj már meg! -kiáltottam utána kimerülten.
-Siess már! Mindjárt ott vagyunk!-mondta, de esze ágában nem volt megvárni.
 Így gyorsabban kezdtem bicegni, és mire a díszteremhez értünk, ahol a szavazás zajlott, valahogy sikerült utol érnem.
 Körülnéztem. Willy-t pillantottam meg, aki a terem egyik szegletében állt, jobb vállával a falat támasztva, és idegesen bámulta az óráját. Feltételezem azért, mert ebben a időpontban az övé a díszterem.
 Mikor megérkeztünk, már mindenki dobta bele a szavazatát az urnába. Én nem szavazhattam, mivel Juliette kampányfőnöke voltam. Nem is bánom, mivel egyáltalán nem lett volna semmi erőm odasétálni az urnához és leadni a szavazatot.
 Escalus és Laurence a szavazatokat számolták. Lassan már nem éreztem a lábamat. Alig vártam, hogy vége legyen az egésznek, és haza mehessek. De Escalus-ék húzták az időt, nehogy merő vletlenségből kettő előtt hazamehessünk.
 Szerencsére kettő előtt öt perccel sikerült az igazgatónak összeszámolni az összes szavazatot. Nehézkésen bár-mert semmiféle feljáró nincs a színpad előtt-, de feltápászkodott a színpadra, kezébe vette a mikrofont, és köszöntötte a diákságot:
-Sziasztok kedves Vérone gimis tanulók. Nem szeretnélek sokáig untatni benneteket, így...
-Ezzel már elkésett!-kiáltott be egy szemtelen diák.
 Hogy ki volt, azt nem láttam, de szívemből szólt, az biztos.
-Szóval.-folytatta az igazgató.- Ki is  jelenteném, hogy ki lett az idei év diákelnöke.
 Kezébe vett egy borítékot, és egy cetlit húzott ki belőle, amit kis ideig bámult, majd Laurence-hez fordult, és kérdezett tőle valamit. A pszichológus csak vállat vont.
-Hát nagyon úgy néz ki, hogy az eredmény döntetlen.
 Hatalmas kalamajka támadt. Most mi lesz? Ki lesz az elnök?  
 Laurence elvette az igazgató kezéből a mikrofont.
-Az eredmény csak azért döntetlen-szólalt meg- , mert egy személy nem szavazott. Így megkérem azt az egy személyt, hogy nyújtsa fel a kezét.
 Egyelőre egy kéz sem emelkedett fel. Talán nekem mégis kellett volna szavaznom? De ahogy felmerült bennem ez a gondolta, egy kéz máris a magasba emelkedett. Mindenki odanézett. Kis vizsgálódás után kiderült, hogy a kéz Romeo-hoz, a húgom pasijához, tartozik.
 Nem meglepő, hogy nem szavazott. Vagy a barátnője vagy a legjobb barátja. Egy olyan, mintha nekem mondaná valaki, hogy válasszak a Nutella és az Oreo közt. Lehetetlen választani!
-Nos fiatalember. Fáradjon ide.- mondta Laurence.
 Mikor Romeo megindult a színpad fele, Juliette-t kezdtem figyelni. Az arcán eluralkodott a magabiztosság. Egészen biztos volt benne, hogy Romeo rá szavaz, így ő lesz az elnök.
 Escalus egy tollat nyomott a fiú kezébe. Egy kis habozás után egy nevet karcolt a papírra, átadta az igazgatónak, majd lejött a színpadhoz.
-Megvan az eredmény.-mondta Escalus, amint újra mikrofon közelbe került.- Az idei elnökünk pedig nem más, mint...
 Juliette a ruháját igazgatta, hogy jól nézzen ki, mikor a színpadra megy, és már készült is az indulásra. Ám akkor valami mégis meggátolta abba, hogy elinduljon. Az eredmény.
-...Benvolio!
 Hatalmas üdvrivalgás hatalmasodott el a tömegen. Minden M.p teli torokból visított. Romeo és Mercutio (akit ezidáig nem is láttam) a magasba emelték Benvolio-t, és úgy vitték a színpadig.
 Egy kis ideig én is tapsoltam, mert igazából örültem, hogy Benvolio elnök lett, mivel eléggé bírom, és szerintem meg fogja állni a helyét. De abbahagytam a tapsolást, mikor észrevettem, hogy Juliette eltűnt.
 Kisétáltam a folyosóra, de sehol sem láttam. És mást sem. Eljött a pillanat.
 Óvatosan körülnéztem, nehogy mégis belebotoljak egy tanárba, és mikor meggyőződtem róla, hogy tényleg senki sem lát, rohanni kezdtem a kijárat fele. Nem törődtem a fájós bokámmal sem. A "szabadságom" fontosabb volt annál.
 Mikor végre kint voltam a suliból, lassítottam egy kicsit, nehogy újra elcsússzak a jégen. Lassan, de biztosan elindultam a csúszós járdán, és hazasétáltam.
 Ahogy hazaértem, ledobtam a táskámat az egyik fotelünkre, és lecsaptam magamat a kanapéra és bekapcsoltam a tévét.
-Belle, húzd le a sáros cipőd, kérlek. -halottam a dadus hangját a hátam mögül.
-Majd később.
 Annyira fáradt voltam, hogy még ahhoz sem volt elég energiám, hogy megmozduljak. Csak a hülye latin-amerikai sorozatot néztem, ami a tévében ment.
 Ekkor egy nagyon idegesítő hangot hallottam. A jól megszokott Facebook Messenger hangját. Tudjátok miről beszélek...arról az irritáló csengésről vagy mi a csoda az...
 Erőt vettem magamon, és a kezembe vettem a telefont. Egy csoportbeszélgetésbe jött egy üzenet, amit Benvolio készített, és ő is írta az üzenetet :

Sziasztok! Nagyon köszönöm mindenkinek, aki rám szavazott. Komolyan....nagyon királyok vagytok! :D Hogy megünnepelhessük ezt, ma egy hatalmas bulit tartok a házunkban, ahova mindenkit meghívok! Ja, és hozzatok piát! Sok-sok piát! :D 

 Ekkor egyre hangosabban, és gyakrabban kezdett pittyegni a telefonom. Jöttek a"Ez az bro!" "Milyen piát vigyek?" "A csajom is jöhet?" üzenetek. Kicsit bevallom idegesített, de addig semmi baj, amíg nem Mercutio írta a "A csajom is jöhet?" kérdést.
 Gondolkodtam én vajon mit írjak, de mire kitaláltam, hogy azt írom, hogy "Rám számíthatsz!" kacsintós hangulatjellel a végén, megszólalt a telefonom. Cory keresett.
-Haló.-szóltam bele.
-Szia Belle. Ugye jössz Benvolio bulijába?
-Persze.
-Remek. Megyünk együtt? A bátyám ideadta a kocsiját.
-Remek! Menjünk.
-Mikor vegyelek el?
-Tízkor. Annál hamarább úgyse megy oda senki.
-Rendben. Akkor tízkor a kaputok előtt.
-Oké. Akkor szia.
-Szia.
 Az órára néztem. Még csak három volt. Erőt vettem magamon, és felmentem a szobámba, ahol szintén csak lecsaptam magam az ágyra, és jól kialudtam magamat.
 Eljött a kilenc óra is elkezdtem készülődni. az öltözködést nem vittem túlzásba, csak egy sima fekete ruhát vettem fel. Minek kiöltözni? A társaság nagy része úgyis annyira részeg lesz, hogy nem azt fogja figyelni, hogy ki hogyan van felöltözve.
 Pontban tízkor Cory dudált a házunk előtt. Elkaptam a táskámat és kabátomat, és máris ott termettem az autójában.
-Szia.-mondtam, mikor bepattantam az autójába.
-Szia. Nagyon csini vagy ma.
-Ezzel azt akarod mondani, hogy máskor nem vagyok az?
-Nem, nem ..én...én csak...
-Nyugi, csak szívatlak. Amúgy nem is tudtam, hogy van jogsid.
-Azért nem tudtad, mert amúgy nincs.
 Kicsit beijedtem ezen a kijelentésén. Becsatoltam a biztonsági övet, és csak reménykedtem abban, hogy nem visz neki az egyik szomszéd kertjének.
 De ahhoz képest, hogy tényleg nincs jogosítványa, egész jól vezetett. Sőt. Akadálymentesen megérkeztünk Benvolio-ék házához. Az ablakon színes fények, és hangos zene szűrődött ki. Úgy látszik az ő szomszédai sokkal toleránsabbak az enyémnél.
 Mikor beléptünk, akkor bizonyosodtam meg arról, hogy a "tíznél hamarább úgyse megy oda senki" kijelentésem téves volt. Már mindenki ott volt, és a banda nyolcvan százaléka részeg volt.
 Leraktam a néhány sört, amit Cory-val útközben vettünk, az asztalra. Persze, ahogy leraktam azonnal akadt gazdája az összesnek. Az asztalon néhány pohár üdítő állott, amihez látszólag senki sem nyúlt, egészen mostanáig. Elvettem egy pohárral, és távolról figyeltem,azt hogy Cory barátomat is magával ragadja a partizás szelleme.
 Egy idő után azon vettem észre magamat, hogy nagyon egyedül maradtam. Mivel csak egy-két C.p volt az egész bulin- és azok is mind a hányással, vagy egymás fejének tartásával voltak elfoglalva- senki sem törődött velem.
 Az emeletre mentem, hogy egyedül beülhessek egy szobába, és ott várhassam meg Cory-t. Persze eszem ágában nem volt engedni neki, hogy piásan vezessen. Úgy terveztem, hogy taxit hívok, és az autójáért holnap eljövünk.
 Sajnos minden szobába, ahová benyitottam egy turbékoló párocskát találtam, kivéve egyben. Abban az egyben épp egy számomra még ismeretlen fiú taccsolt egy vázába. Remek meglepetés lesz Benvolio édesanyjának, minden esetre.
 Szerencsémre egy fürdőszobát üresen találtam. Leültem hát a fürdőkád szélére, és meredten bámultam a semmibe.
 Nyílott az ajtó. Gyorsan arra fele fordultam. Mercutio lépett be, engem pedig eltöltött az öröm. Egész este nem láttam.
-Szia Belle.-köszönt elsőként.
-Szia.
-Hogyhogy egyedül?-kérdezte, majd leült mellém.
 Idáig éreztem rajta a piaszagot. Nem is csodáltam, hogy leült, mivel nagyon úgy nézett ki, mint aki alig áll már a lábán.
-Hát...
 Mondtam volna, hogy Cory magamra hagyott, de tudom, hogy vele sincs túl jóba, s a végén még itt hagy. Így csak azt mondtam:
-Senki nincs, akivel lóghatnék.
-Én itt vagyok. -mondta, majd kicsit közelebb húzódott.
 Kicsit zavarba jöttem és elpirultam. Nem akartam, hogy Mercutio észrevegye, így lehajtottam a fejemet. Egy pillanat múlva kezét az ajkamra tette, és felemelte a fejemet.
 Egy pillanatig ijedten bámultam szemibe, amik úgy csillogtak a fürdőszobai megvilágításba, mint a gyémánt.
 -Tudod...-szólaltam meg, hogy megtörjem a kínos csendet.
-Shh! Ne mondj semmit. -mondta, majd betömte a szájam. A sajátjával!
 Egy kis ideig zavart voltam, de aztán hozzászoktam a dologhoz. Meglepően jól csókolt! Pont olyan volt, mint amilyennek elképzeltem.
 De sajnos ennek is vége szakadt. Kinyitottam a szemem, és csak annyit láttam, hogy Mercutio gyorsan feláll és a vécéhez igyekszik, és hányni kezd. Szerencsére gyorsan kapcsolt, és ezt nem a számba végezte.
 Nem tudtam mit tegyek. Egy darabig haboztam.
 Mit mondok majd, ha befejezte a taccsolást?
 Jézusom!
 Nem volt mit tenni. Eluralkodott rajtam a pánik, így fogtam magam és elrohantam. Mikor a nappaliba értem, sehol sem láttam Cory-t. Biztosan elvan valahol egy csajjal, vagy pedig ő is taccsol. A táskámba a telefonomért kutattam, és gyorsan hívtam egy taxit.
 Fél óra múlva már otthon is voltam, és csendesen somfordáltam fel a szobámba. Lehúztam a cipőmet, és diadalittasan, feküdtem le az ágyra. Egy szemhunyásnyit sem aludtam egész éjjel, végig csak a csókra tudtam gondolni.
 Vajon ezután megkér, hogy legyek a barátnője?
 Reggel már nyolckor fel voltam kelve, pedig szombat volt.
-Mi ez a fülig érő mosoly? -kérdezte Tybalt, mikor beléptem a konyhába. Valami reggelit kutatott a hűtőbe. -Csak nem Cory-val történt valami az este?
-Nem. Csak...szépet álmodtam.
-Egész biztos? -kérdezte kaján mosollyal az arcán.
-Igen az.
-Ha te mondod.-vont vállat, és visszatért a hűtőbeli kutakodáshoz. -A francba!
-Mi történt?
-Elfogyott a gyümölcsjoghurt.
-Ha akarod elugrom gyorsan a boltba.
-Komolyan?
-Persze.
 Valahogy nagyon jó kedvembe voltam, így semmi szükségem nem volt arra, hogy másnak rosszkedve legyen, ezért is ajánlottam fel Tybalt-nak, hogy veszek neki joghurtot, nehogy ezen múljon a jókedve.
 Gyorsan felöltöztem, és elmentem a legközelebbi szupermarketbe. Elvettem egy bevásárlókocsit, és a hűtőig rollereztem vele, ahol a joghurtok voltak. Telepakoltam minden ízesítésű joghurttal a kosarat.
-Szia. -hallottam egy nagyon ismerős hangot a hátam mögül.
-Szia Mercutio!-fordultam meg.
 És tényleg ő volt! Ott állt a hátam mögött, kezében egy bevásárlókosár, tele gyümölcsökkel.
-Tyű, nagyon nyúzottnak nézel ki. -jegyeztem meg.
-Ja. Nagyon sokat ittam tegnap, így egy hétig diétázom. -mondta, és megemelte a kosarát, utalásul arra, hogy egy hétig csak gyümölcsön fog élni.
-Hát, de azért nagyon klassz buli volt.- mondtam ,és kicsit elpirultam, mikor felidéztem a fürdőszobában történteket.
-Lehet ... nem tudom.
-Hogyhogy nem tudod?
 Kacagni kezdett.
-Mi olyan nevetséges? -kérdeztem aggódva.
-Az utolsó emlékem az egész buliról az, hogy bementem a fürdőszobába, ahol ültél a kád szélén.
-És arra emlékszel, hogy mi történt utána?
-Nem. Egyáltalán nem tudom mi történt utána.
 Hallottad ezt? Komolyan ezt sem hallottad? Pedig ez annak a hangja, ahogy épp összetörte a szívemet.
-Történt utána valami érdekfeszítő? -kérdezte, látván sápadt arcomat.
-Nem semmi. De ha megbocsátasz, most mennem kell. Szia. -köszöntem el tőle ridegen, és meg sem vártam, hogy ő is elköszönjön.
 Miután kifizettem a joghurtokat Tybalt-nak és kilétem a szupermarketből, kitört belőlem a sírás. Hatalmas krokodilkönnyek kezdtek legördülni az arcomon, és hogy "még jobb" legyen ez a nap, esni kezdett. Esni! Decemberben!
 Egy pillanat és egy bunkó fiú kellett ahhoz, hogy ismét teljesen összetörjek. Gratulálok, Mercutio! Mondanám, hogy teljes szívemből gratulálok, de olyanom már lassan nincs, hála neked!

VI. fejezet

A zöldszemű szörny 

 Egyszerűen képtelen voltam felfogni az előbb történteket! Tényleg ez kell neki? Ez kell Mercucicának, akarom mondani Mercutio-nak? Komolyan egy kívül-belül szőke lány társaságára van szüksége? Normális ez a gyerek?
 Feldúltan igyekeztem Willy úgynevezett irodájába, ahol ő már javában készítette a forgatókönyvet. Mikor beléptem, csak Willy göndör szőke haját láttam, amint az arca elé zúdul,de ő tudomást sem vesz róla, annyira bele van merülve az írásba. Az orra hegye valósággal már  érte az asztalt, de mit sem törődve ezzel, csak kapart tovább.
 Amit fontos tudni Willy-ről, az az, hogy ő először papírra dolgozza ki a drámáját, csak aztán gépeli be, majd nyomtatja ki. Én már elmondtam neki minimum ezerszer, hogy sokkal természet barátabb megoldás lenne alapból begépelni, mivel így rengeteg papírt pazarolunk. De ő ragaszkodik a megszokotthoz.
 Willy, mikor meghallotta, hogy csukódik az ajtó, felkapta a fejét, és azonnal kérdésekkel kezdett bombázni.
-Kiragasztottad már a plakátokat? Hányan jelentkeztek eddig? Megkérdezted már Escalus-tól, hogy mikor lesz szabad újra a díszterem? Hol a kávém?
 Hirtelen azt sem tudtam, hogy melyik kérdésre válaszoljak először. Végül összeszedtem a gondolataimat, és sorban kezdtem válaszolni az idézőjeles főnököm kérdéseire.
-Igen. Még senki. Még nem. Egyelőre még a kávézóban.
 Willy szemei kiduzzadtak az idegességtől, és eluralkodott rajta a düh.
-Hogy hogy még senki? Nem hiszem el, hogy ennyire nem érdekel senkit a művészetem! És mi az, hogy még nem kérdezted meg Escalus-tól? És egyáltalán, hogy mersz ideállítani kávé nélkül? Miért nem vagy képes egyszer az életben megtenni valamit anélkül, hogy megkérnélek rá?
-Bocsánat. Elmegyek, és beszélek az igazgatóval, majd veszek neked kávét.
-Sipirc! Ha tíz percen belül nem kerül megfelelő mennyiségű koffein a szervezetemben, felrobbanok!
 Kirohantam az ajtón, és a kijárat fele vettem az irányt.
 Hogy megbántottak-e Willy szavai? Egyáltalán nem. Teljes mértékben meg tudom érteni, hogy ideges, és azért ilyen.
 Szélvészként hasítottam a suli folyosóján, a hatalmas üvegajtó fele. Kinyitottam, majd becsaptam magam után, abban reménykedve, hogy nem atomjaira hullva kerül vissza eredeti, becsukott állapotába. Szerencsére nem. Ám nekem sajnos nem volt akkora szerencsém, mint az ajtónak. Ahogy jég került a talpam alá, azonnal földet értem. Nagy zajt csapott az elbukásom, amit aztán a "jóindulatú" diákság harsány nevetése követett.
-Nagyon megütötted magad, Belle?- hallottam egy rettenetesen ismerős hangot.
 Felnéztem. Cory Turner tornyosodott előttem, jobb kezét felém nyújtva. Egy darabig haboztam, majd engedtem, hogy felsegítsen. A keze meleg volt, amit rettenetesen jó volt érezni, mivel a hóban landoltam, így sikerült csontig ázni.
 Cory egyet rántott a karomon, és már fent is voltam.
 Ott álltunk szemtől- szemben, meglehetősen közel egymáshoz. Egyikünk sem szólt semmit.
-Áu, a bokám!- hallottam a saját hangomat.
 Villámcsapásként hasított a fájdalom a jobb bokámban, és újra összerogytam. Cory nem tétovázott. Azonnal mellém térdelt, kioldozta a bakancsom fűzőjét, kiszabadította belőle a lábam, majd fentebb csúsztatta a farmerem szárát, és nyomogatni kezdte a bokámat.
-Áu!- visítottam.- Ezt ne csináld többé! Rettenetesen fáj!
-Ez bizony egy ficam, Belle.- mondta majd talpra állt, és óvatosan felhúzta a cipőmet a lábamra, majd engem is felsegített. -Tudsz járni?
 Válaszként egyet léptem, és fájdalmasan sziszegtem.
-Ezek szerint nem tudsz.
 Belé kapaszkodtam, azon töprengve, hogy a fenébe fogok majd így elmenni Willy-nek kávéért.
 Cory egy hirtelen mozdulattal a hajamat, majd a karomat kezdte tapogatni.
-Te bőrig  vagy ázva!- mondta, majd minden gondolkodás nélkül levetette fekete szövetkabátját, rám adta, majd szürke kötött sapkáját is levette, így szabadon engedve vörös haját, és azt is a fejembe nyomta. Egészen biztos voltam benne, hogy nekem nem állt olyan jól, mint neki, de ebben a pillanatban csak két dolog foglalkoztatott igazán. Az egyik az volt, hogy rettenetesen hálás voltam neki, a másik pedig az, hogy végre nem fáztam!
 Hirtelen nem éreztem talpam alatt a földet, és azon vettem észre magam, hogy Cory felkapott a földről, majd az ajtó fele indult. Semmit sem voltam képes mondani. Csak csendben néztem, amit a diákság összesúg, vagy épp összenevet, amit elhaladtuk előttük.
 Már szinte odaértünk a suliorvoshoz, amikor a suli folyosójának egyik kanyarjában összefutottunk Mercutio-val, és a palotapincsijével, vagyis Jenny-vel.
 Természetesen nagyon bosszantott, hogy ismét együtt láttam őket, és hirtelen előtört belőlem a zöldszemű szörny.
 Mercutio kimeresztett szemekkel vizsgált minket. Szeme fel-alá futott, majd megkérdezte:
-Mi történt?
-Leestem. - válaszoltam halkan.
-És megütötted magad?
 Nem, csak poénból hordoztatom magam Cory-val.-gondoltam. Nem is értem mit gondolt, mikor feltette ezt a kérdést.
-Kiment a bokám.
-Jézusom! -kiáltott fel. -Cory innen átadhatod.
 Cory rám nézett, majd Mercutio-ra. Kis habozás után átadott neki, pont úgy, ahogy egy kisbabát szokás más kezébe adni: lassan és óvatosan.
-Vigyázz rá!- mondta.
-Vigyázok.
 Zsebre dugta kezeit, majd így szólt:
-Na akkor, szia Belle. -mondta, majd sarkon fordult, és elment.
 De a sapkája, meg a kabátja nálam maradt.
 Szótlanul gubbasztottam Mercutio karjaiban, nem értettem mire fel ez a nagy lovagiasság. Eközben a kis szőkeség, végig a nyomunkban loholt, ami rettenetesen idegesített.
 Mikor megérkeztünk, Mercutio az orvosi szoba előtti padra ültetett, mivel voltak bent, majd ő és Jenny is leültek.
 Valahogy le szerettem volna rázni a csajt, de semmi jó ötlet sem jutott szembe. Aztán egy kis gondolkodás után, rájöttem, hogy a lány olyan szőke, hogy még azt is elhinné, hogy a föld lapos, így igazából bármit mondhatok neki, úgyis elhiszi, és eltűnik.
-Jenny, az ebédlőben ingyen gumicukrot osztogatnak, nem szeretné te is kapni belőle? -hazudtam, hátha ezzel sikerül levakarni magunkról.
-Viccelsz? Az a kedvencem! Megyek, és hozok nektek is!- és azonnal elviharzott.
 Önelégülten dőltem hátra, de nem tudtam mit kezdeni Mercutio gyilkos nézésével, amit épp rám szegezett.
-Most mi van? -kérdeztem.
-Miért vagy ilyen vele?
-Mert idegesít.
-Miért idegesítene? Egy rendes, kedves és cuki lány, ellentétben valakivel,aki az utóbbi időben borzasztó bunkók lett!
-Te most rám célzol?
-Jaj, én nem...
-Nem? Na jó tudod mit? Hagyj engem békén, többé ne szólj hozzám, ne keress, sőt rám se nézz! Menj és szaladj utána!
 Mercutio felállt, és dühösen nézett le rám.
-Utána is megyek! És tudod miért? Mert nem tűröm, hogy bárki is szórakozzon az unokahúgommal!- mondta, majd elment.
 Jéggé dermedtem.
 Az unokahúga?
 Jenny Mercutio unokatestvére?
 Ó, te jó ég! Én meg azt hittem, hogy csak egy liba, aki nyomul rá, és fölöslegesen féltékenykedem. Rettenetes ember vagyok! Nem szabadott volna ilyeneket mondanom neki, még akkor sem ha valóban egy olyan lány lenne, aki nyomul rá.
 Hogy fogom tudni ezt valaha is jóvá tenni?
 Ebben a pillanatban a világ legszemétebb emberének éreztem magamat, és csak egyre gyülemlett bennem a bűntudat. Fenébe is! Ezt jól elintéztem.