VIII.fejezet

Még azért is boldog leszel! 

 Kisírt szemekkel, nyúzottam érkeztem haza. Persze nem akartam, hogy bárki is észrevegye, hogy sírtam, mert akkor mindenkinek el kellene mondanom a sírás okát, és persze nem állok oda sem Tybalt, sem Juliette, sem senki elé azzal, hogy "Azért sírtam, mert Mercutio elfelejtette, hogy tegnap megcsókolt." Tudjátok mi lenne ebből az egészből, nem? És ha ezt nem akarom mondani, akkor evidens, hogy hazudnom kell, ami nem megy a legjobban. Félek, hogy Juliette-nek egészen mást hazudnék, mint Tybalt-nak, és -nem is tudom- valami okból kifolyólag beszélni kezdenek arról, hogy "Jaj, szegény Belle, ma sírva jött haza." -ami azért annyira nem valósínű- és akkor kiderül, hogy hazudtam, és akkor máris ott vagyunk, hogy kénytelen vagyok elmondani mi is a sírás igazi oka.
 Komolyan, lefárasztottam magam a nagy filozófiázással. Száz szónak is egy a vége, inkább eltüntetem a sírás nyomait mielőtt a házba érek.
 Elővettem hát egy papír zsebkendőt, és letörölgettem  a könnyeimet. Vártam egy kicsit, míg a pirosság is eltűnik a szememről, majd mély levegőt vettem, és a kilincs után nyúltam. De a kezem félúton megállt, mivel az ajtó kinyílott, még mielőtt a kezem a kilincsre raktam volna.
 Tybalt lépett ki az ajtón, épp bőrdzsekijét rángatta fel magára. Nagyon idegesnek látszott. Te jó ég! Csak nem derült ki valami?
-Tybalt!- szóltam utána, mikor elhaladt mellettem.
-Tessék?
-Ho-hova mész?
-A rendőrségre.
 A hideg végigfutott a hátamon. Mi a francot akarhat ő a rendőrségen?
-Miért? -kérdeztem rá.
-Mert drága Cory barátunk tegnap holtrészegen szállt autóba, és sikeresen be is vezette a bátyja kocsiját egy tóba a Central Parkban.
 Jó ég! Teljesen ki ment a fejemből tegnap este Cory! Vagyis, az ment ki a fejemből, hogy részeg a lelkem!
-Várjunk. Hogy ment be autóval Cory a parkba?
-Ez egy jó kérdés.-vont vállat, majd a garázs felé indult, zsebében az autókulcsokat keresve. Azon töprengtem utána menjek-e, de szerintem Cory-nak nem nagyon mernék a szemébe nézni, azok után, hogy úgy otthagytam tegnap.
 Miután lepakoltam a tömérdek joghurtot, amit Tybalt-nak vettem , és amit szerintem megeszek míg ő hazaér, Juliette szobája fele vettem az irányt. Mikor odaértem, megálltam az ajtó előtt, és lefagytam. Egyáltalán mit is akarok mondani neki?
 Összeszedtem magamat, és két percnyi szobrozás után bekopogtam, és mielőtt engedélyt adott volna arra, hogy bejöjjek, már bent is voltam.
 Juliette az ágyán feküdt, arccal a plafon fele fordulva. Szemei vörösek voltak, a sok sírás miatt, haja borzos, külseje nagyon elhanyagolt.
-Jól vagy? -ültem le mellé az ágyra.
-Úgy nézek ki, mint aki jól van? -válaszolt, majd arccal befele fordult, hogy ne is láthassam, és ő se engem.
 Nem tudtam miért reagálja túl, azt sem, hogy hogy képes napokat az önsajnálattal tölteni. De azt tudtam, hogy minél hamarabb helyre kell őt pofoznom, és már tudom is hogy mivel.
 A szekrényéhez igyekeztem, és keresgélni kezdtem.
-Te mit csinálsz? -mordult rám.
-Majd meglátod.
 A kutatóexpedícióm sikerrel végződött! Juliette hatalmas szekrényének mélyében megtaláltam, amit már lassan két kerek perce kerestem!
-Heuréka, korcsolya! -kiáltottam fel.
 Jól ismertem a testvéremet, tudtam, hogy a korcsolya a kedvenc téli sportja, és ahogy meghallja, hogy a hokipálya az edzés után szabad, nem fog tudni sokáig duzzogni!
-Na, kapd össze magad!-szóltam rá, de rám se hederített. -Juliette! -most sem. -Rendben, ha a szavak nem használnak, majd a tettek fognak!
 Azzal megragadtam két bokáját, és erőteljesen húzni kezdtem. Ez egy darabig hatásos is volt. Juliette lefele kezdett csúszni az ágyon, de egyszer csak nem jött tovább... Belekapaszkodott ágya két lábába, és nem eresztette.
 El tudom képzelni milyen viccesen néztünk ki, amin ő épp nagy erőfeszítéssel kapaszkodik, és meg húzom két lábától fogva.
 -Ezt akarod? -kérdeztem. -Rendben, ha harc, hát legyen harc!
 Azzal összeszedtem minden erőmet,és egy jó nagyot húztam rajta, és a következő pillanatban, már szobája egyik sarkában voltunk.
-Belle, most nézd mit csináltál! -nyomta az orrom alá ágya két lábát.
-Hoppá. -vigyorogtam.
-Most meghalsz!- vicsorgott, és magasra emelte az egyik mackót, amit  a polcáról szedett le, és jól hozzám csapta.
-Igen? -kérdeztem, majd hozzávágtam az egyik babzsákot, ami a kezem ügyébe került.
 Juliette-nek sem kellett több, felpattant, elkapott egy párnát az ágyáról, és rám támadt.
-Nem ér, nem szabályos! Nincs fegyverem!- kiabáltam, miközben a párnával paskolt.
 Persze nem fájt, de nem akartam azt mondani, hogy nagyon gyengén üt. Két okból sem. Első sorban nem akartam elrontani a kedvét, ami alig jött meg. Másodsorban pedig, féltem, hogy valami mást fog hozzám vágni, és akkor a fogaim fizetnek érte.
 Juliette harsányan felnevetett, majd leült mellém a földre.
-Köszönöm, Belle.-suttogta.
-Mit?
-Hát, hogy helyrepofoztál, te satu!
-Jaj, hát nincs mit. Mire való egy jó testvér?
 Juliette, elmosolyodott, majd ismét megszólalt:
-Ne haragudj, hogy nem akartam hozzád szólni.
-Semmi baj. -mondtam mosolyogva. -Teljesen megértem, ha elárulva érzed magad Romeo miatt.
-Ezt úgy mondod, mintha ... Történt valami?
-Nem.-hazudtam.
 Nem tudtam jó ötlet lenne-e ha, elmondanám neki mi is történt. Nem azért, mert nem bíznék benne. Teljes mértében megbízom a nővéremben, de tudom, hogy hamar elszólja magát, és mi van ha az az elszólás Tybalt előtt történik? Akkor hatalmas bajban lennék én is, és Mercutio is.
-Mi történt?- tette fel újra a kérdést.
-Semmi.-hazudtam újra.
-Ne mond, hogy semmi, mert látom, hogy történt valami. Nekem elmondhatod.
 Sóhajtottam. Valakinek úgyis ki kell sírjam magam, és mivel Juliette az egyetlen lány barátom, csak neki mondhatom el.
-Tegnap este, Benvolio buliján, Mercutio megcsókolt,de részeg volt és elfelejtette. -mondtam egy levegővétellel.
-Te jó ég! Te jó ég!-kapkodott levegő után. -Hogy lehet valaki ekkora ökör?
-Kérdezz kettőt s könnyebbet.
-Hogy a bánatba sikerült ezt összehoznia?
-Túl sok pia?
-Akkor is! Akármilyen nagy az alkoholszintje, emlékezni kell egy ilyenre! Vagy várjunk ... mi van ha hazudik?
-Nem hazudik. Láttam rajta, hogy tényleg nem tud semmiről ...
-Eeeez ... Ez nem normális! Azonnal felhívom, és ... -nyúlt a telefonjáért.
-Ne!-fogtam meg a kezét. -Jobb is ha nem tudja. Szerintem úgysem érdekelné.
-Te tudod mit akarsz ... -mondta, és letette a telefont. -De most gyere! -pattant fel.
-Hova?
-Te akartál korizni, nemde ?
-De. -mondtam, és elmosolyodtam.
-Először elmegyünk a plaza-ba, és tartunk egy tesós napot, majd korcsolyázni, és elfelejtsük ezt a két nyomingert! Mit szólsz?- nyújtotta felém a kezét.
-Rendben. -mondtam, kezére helyeztem a kezem, és egy szempillantás alatt felálltam a földről.
 Azt hiszem életünk legjobb közös napját töltöttük együtt aznap Juliette-el. Egész délután hülyéskedtünk, és nem is törődtünk a sérelmeinkkel.
 Talán igaza van. Akármennyire is fáj, itt az idő elfelejteni Mercutio-t.





Szeretném figyelmetekbe ajánlani, hogy elkészült a blogom trailer videója is, amit a "Trailer" oldalban megtaláltok.