IX. fejezet

  A hétvégémet sajnos elpazaroltam egy rakás hülyeségre: plakát készítés, szerepekre való jelentkezések fogadása, papírok kitöltése az előadással kapcsolatban, vagyis azokkal a munkákkal, amiket Willy lusta volt megcsinálni, plusz még egy kupac papír kitöltése a nyári táborra. De szerencsére, balhé és Montague mentesen telt el a hétvégénk.
 Vasárnap este próbáltam ráhangolódni lelkileg a hétfőre. Hétfő... most sokkal jobban utállak, mint eddig! Semmi kedvem találkozni Mercutio-val, hogy ismét a szemembe mondhassa, hogy "Semmire sem emlékszem."
 Ahogy épp az ágyamon gubbasztottam, Victor Hugo Nyomorultjai társaságában -ha már Willy nem akar benne szerepet adni, legalább hadd élhessem egy kicsit bele a történetbe- megszólalt a telfonom, azon az idétlen csengőhangon, amit még régebb állítottam be -valószínűleg akkor még nem tudtam, hogy egy idő után ennyire irritálni fog.
 A drága "főnököm", Willy keresett.
-I... -próbáltam beleszólni, de Willy- szokáshoz híven- megelőzött.
-Belle! Nem fogod elhinni! De az egyetemi professzorom kedden jön, hogy megnézze és osztályozza az egyik általam rendezett darabot!
-Mi? Keddre kész kell legyen a Nyomorultak?
-Nem te, satu! A Párrizsi Notre Dame-ot mutatjuk be neki!
 Megkönnyebbültem. Még két szereplőnk biztos (lenne három is, ha a Monsieur Willy engedné, hogy szereplejek), és ebből adódóan a próbákat sem kezük el, szóval ha mégis be kellene mutatnunk a darabot kedden, fel kellene vegyük a fénysebességet...
-Szóval akkor- folytatta- szedd össze a szereplőket, szerezz egy kecskét, és nyomtass szövegkönyvet mindenkinek, és menj el a jelmezekért! Ezek holnapra reggelre legyenek mind az asztalomon! Szia.
-Még a szereplők is? -kérdeztem, de ekkor egy hatalmas csipogás csapta meg a dobhártyámat. A pofátlanja kinyomta!
 Remek! Ismét kelhetek ötkor,  hogy jelmezekért menjek, és szerezzek kecskét. Egyszerűen imádok Willy csicskája lenni...
 Másnap reggel villámléptekkel siettem az iskolába, ahogy megszereztem a rengeteg jelmezt. Egy hatalmas ruhakupaccal vonultam a folyosón, és szlalomoztam az emberek közt, akik arra sem voltak képesek, hogy kikerüljenek.
-Adj ide párat. Segítek. -vette ki a kezemből  a ruhák nagy részét, egy nem kívánatos személy. Kitaláljátok, ugye kiről beszélek? Mercutio, alias Mercucica ...
-Kösz.-vetettem oda egy rideg köszönés szerűt.
 Egész úton egymáshoz sem szóltunk. Szerintem akármilyen marha is, feltűnt neki, hogy neheztelek rá valamiért. Csak azt nem tudja miért... Idióta!
-Végre! -mondtam megkönnyebbülten, mikor Willy úgynevezett irodájába értünk, és leraktuk a jelmezeket a kanapéra. -Akkor ma egytől próba?
 A fenébe is! Teljesen kiment a fejemből, hogy ő is szereplő!
-Igen, egytől próba.
-Nem is mondtam a legjobbat!
-Micsodát?
-Mivelhogy Jamie, aki eredetileg Gingoir szerepét kapta, eltörte a karját, én ugrom be helyette.
 "Én ugrom be helyette. Én ugrom be helyette. Én ugrom be helyette. Én ugrom be helyette. Én ugrom be helyette. "
  -Ez remek!-mondtam. -Így lesz közös jelenetünk!
 Ez szörnyű! Ez rettenetes! Ez borzalmas!
 Minél jobban próbálom kerülni, annál jobban kerülünk közelebb! Persze, mikor direkt találkozni szerettem volna vele, akkor meg sehol sem volt. Annyira jellemző!
 -Belle, menj és keresd már meg Jordan-t!- jött be Willy az irodájába, nagy szerencsémre. Így megszabadulok Mercutio-tól.
-Ezer örömmel! -mondtam, és gyorsan ki is szaladtam az irodából, és egyenesem a focipálya melletti fiúöltözőbe mentem, mert biztos voltam benne, hogy Jordan ott lesz.
 Mikor oda értem megálltam az ajtó előtt, és mély levegőt vettem. Több, mint valószínű, hogy majd egy tucat félmeztelen-akár meztelen- izmos fiú lesz bent. Tényleg be akarok menni én oda? Ó, miket beszélek, persze, hogy beakarok!
 A kinti szél becsapta utánam az ajtót, így minden tekintetet rám szegeződött.
-Heló.- köszöntem megszeppenve.
-Sziiiaaa... -köszönt vissza egy ismerős arc. Romeo. -Úgy látom eltévedtél.
-Nem. Jordan-t keresem.
-Épp zuhanyozik. Bemész hozzá, vaaaagy ...
 Úgy látszik valamit kicsit félre értett.
-Nem- nem. Megmondanád neki, ha végzett, hogy Willy várja az irodájában, kérlek.
-Jaj, persze. -bólogatott.
-Oké. Köszi. -mondtam, majd amilyen gyorsan csak tudtam, elhagytam az épületet.
 Szerencsére valahogy elteltek az órák. Kémia, Matek, Filozófia, Irodalom .... csupa unalmas időtöltés.
 Ahogy kiszabadultam az osztályból, a díszterem fele kezdtem sietni. Az ajtóhoz érve, már hallottam, hogy rajtam kívül már mindenki ott van.
-Szia Belle. -köszöntött fülig érő mosollyal Juliette.
-Heló. Te meg mit keresel itt?
-Willy felkért, hogy készítsem el a díszletet. Hát nem szuper? -mutatott a háta mögött levő halamas festett Notre Dame-ra.
-Nagyon szép. -dicsértem, de közben arra gondoltam, hogy Willy nyugodtan megkérhetett volna erre engem is, mivel nagyon jól tudja, hogy imádok festeni.
-Szia Belle!- köszönt a felém közeledő Cory.
-Szia. Hát te?
-Én leszek a kecskéd. Beeeeeee ...
-A kecske mekeg, te! -mondtam nevetve.
-Akkor meeeeeek.
-Belle, te lusta! -kiáltott Willy a terem másik végéből. -Vigyél már fel négy széket a színpadra!
 Inkább meg sem szólaltam, nehogy véletlenül én is ilyen hangnembe feleljek neki.
 Lecammogtam a színpadról, és négy, a színpad mellett felhalmozott, széket magamhoz vettem, és nehézkésen felcipeltem a színpadra.
-Hadd segítsek.- vett ki hármat a kezemből Cory.
-Köszi szépen. -mondtam mosolyogva.
-Nem te nem segítesz! -lépett oda mellénk Mercutio.
 Tekintete tüzes volt, sugárzott róla, hogy mindjárt ráugrik Cory-ra, mint egy vadállat. De mire fel ez a nagy féltékenység?
-Én segítek Belle-nek!-tette hozzá.
 Cory sem hagyta magát. Fejét kezdte csóválni, majd oldalra húzott szájjal préselte ki fogai közt:
-Olyan szánalmasak, ezek a Montague-k. Na, add szépen vissza azokat. -kezdte kihúzni Mercutio kezéből a három széket.
-Fiúk, ez fölösleges!- próbáltam békét teremteni, ami nem sikerült.
 Egy szempillantás alatt váltott át a veszekedés verekedésbe. Hol a fenébe van ilyenkor Willy és a nagy szája?
 Mercutio és Cory egyre durvább cselekhez folyamodtak. Nincs mit tenni... le kell állítanom, még mielőtt megölik egymást!
-Fejezzétek ezt be! -kiáltottam, de ez mind hiába való volt.
 Ahogy a fiúk egyre durvábban kezdték püfölni egymást, Cory véletlenül nekem jött. Én elvesztettem az irányítást a testem fölött. Éreztem, hogy a színpadmellé halmozott székekre fogok zuhanni, így reflex szerűen kaptam a függöny után, ami a plafonról csüngött.
 Sajnos a függöny nem bírt el engem, így mégiscsak a székeken landoltam, és még a függönyt is leszakítottam. Az emberek hirtelen fura hangokat kezdtek hallatni, olyanokat, hogy :
-Juj!
-Uh!
-Azta!
 Meg miegymás.
-Nyugi jól vagyok! -mondtam ,de ekkor feltűnt, hogy nem miattam aggódnak ennyire, hanem mert, ahogy letéptem a függönyt, napvilágra került Juliette nővérem mocskos kis titka. Ott állt a függöny mögött, egyik nagymenő izomagy -azt hiszem Paris - karja közt, és még a vaknak is világos volt, hogy mit csináltak ők ott azelőtt, mielőtt letéptem volna a függönyt.