VI. fejezet

A zöldszemű szörny 

 Egyszerűen képtelen voltam felfogni az előbb történteket! Tényleg ez kell neki? Ez kell Mercucicának, akarom mondani Mercutio-nak? Komolyan egy kívül-belül szőke lány társaságára van szüksége? Normális ez a gyerek?
 Feldúltan igyekeztem Willy úgynevezett irodájába, ahol ő már javában készítette a forgatókönyvet. Mikor beléptem, csak Willy göndör szőke haját láttam, amint az arca elé zúdul,de ő tudomást sem vesz róla, annyira bele van merülve az írásba. Az orra hegye valósággal már  érte az asztalt, de mit sem törődve ezzel, csak kapart tovább.
 Amit fontos tudni Willy-ről, az az, hogy ő először papírra dolgozza ki a drámáját, csak aztán gépeli be, majd nyomtatja ki. Én már elmondtam neki minimum ezerszer, hogy sokkal természet barátabb megoldás lenne alapból begépelni, mivel így rengeteg papírt pazarolunk. De ő ragaszkodik a megszokotthoz.
 Willy, mikor meghallotta, hogy csukódik az ajtó, felkapta a fejét, és azonnal kérdésekkel kezdett bombázni.
-Kiragasztottad már a plakátokat? Hányan jelentkeztek eddig? Megkérdezted már Escalus-tól, hogy mikor lesz szabad újra a díszterem? Hol a kávém?
 Hirtelen azt sem tudtam, hogy melyik kérdésre válaszoljak először. Végül összeszedtem a gondolataimat, és sorban kezdtem válaszolni az idézőjeles főnököm kérdéseire.
-Igen. Még senki. Még nem. Egyelőre még a kávézóban.
 Willy szemei kiduzzadtak az idegességtől, és eluralkodott rajta a düh.
-Hogy hogy még senki? Nem hiszem el, hogy ennyire nem érdekel senkit a művészetem! És mi az, hogy még nem kérdezted meg Escalus-tól? És egyáltalán, hogy mersz ideállítani kávé nélkül? Miért nem vagy képes egyszer az életben megtenni valamit anélkül, hogy megkérnélek rá?
-Bocsánat. Elmegyek, és beszélek az igazgatóval, majd veszek neked kávét.
-Sipirc! Ha tíz percen belül nem kerül megfelelő mennyiségű koffein a szervezetemben, felrobbanok!
 Kirohantam az ajtón, és a kijárat fele vettem az irányt.
 Hogy megbántottak-e Willy szavai? Egyáltalán nem. Teljes mértékben meg tudom érteni, hogy ideges, és azért ilyen.
 Szélvészként hasítottam a suli folyosóján, a hatalmas üvegajtó fele. Kinyitottam, majd becsaptam magam után, abban reménykedve, hogy nem atomjaira hullva kerül vissza eredeti, becsukott állapotába. Szerencsére nem. Ám nekem sajnos nem volt akkora szerencsém, mint az ajtónak. Ahogy jég került a talpam alá, azonnal földet értem. Nagy zajt csapott az elbukásom, amit aztán a "jóindulatú" diákság harsány nevetése követett.
-Nagyon megütötted magad, Belle?- hallottam egy rettenetesen ismerős hangot.
 Felnéztem. Cory Turner tornyosodott előttem, jobb kezét felém nyújtva. Egy darabig haboztam, majd engedtem, hogy felsegítsen. A keze meleg volt, amit rettenetesen jó volt érezni, mivel a hóban landoltam, így sikerült csontig ázni.
 Cory egyet rántott a karomon, és már fent is voltam.
 Ott álltunk szemtől- szemben, meglehetősen közel egymáshoz. Egyikünk sem szólt semmit.
-Áu, a bokám!- hallottam a saját hangomat.
 Villámcsapásként hasított a fájdalom a jobb bokámban, és újra összerogytam. Cory nem tétovázott. Azonnal mellém térdelt, kioldozta a bakancsom fűzőjét, kiszabadította belőle a lábam, majd fentebb csúsztatta a farmerem szárát, és nyomogatni kezdte a bokámat.
-Áu!- visítottam.- Ezt ne csináld többé! Rettenetesen fáj!
-Ez bizony egy ficam, Belle.- mondta majd talpra állt, és óvatosan felhúzta a cipőmet a lábamra, majd engem is felsegített. -Tudsz járni?
 Válaszként egyet léptem, és fájdalmasan sziszegtem.
-Ezek szerint nem tudsz.
 Belé kapaszkodtam, azon töprengve, hogy a fenébe fogok majd így elmenni Willy-nek kávéért.
 Cory egy hirtelen mozdulattal a hajamat, majd a karomat kezdte tapogatni.
-Te bőrig  vagy ázva!- mondta, majd minden gondolkodás nélkül levetette fekete szövetkabátját, rám adta, majd szürke kötött sapkáját is levette, így szabadon engedve vörös haját, és azt is a fejembe nyomta. Egészen biztos voltam benne, hogy nekem nem állt olyan jól, mint neki, de ebben a pillanatban csak két dolog foglalkoztatott igazán. Az egyik az volt, hogy rettenetesen hálás voltam neki, a másik pedig az, hogy végre nem fáztam!
 Hirtelen nem éreztem talpam alatt a földet, és azon vettem észre magam, hogy Cory felkapott a földről, majd az ajtó fele indult. Semmit sem voltam képes mondani. Csak csendben néztem, amit a diákság összesúg, vagy épp összenevet, amit elhaladtuk előttük.
 Már szinte odaértünk a suliorvoshoz, amikor a suli folyosójának egyik kanyarjában összefutottunk Mercutio-val, és a palotapincsijével, vagyis Jenny-vel.
 Természetesen nagyon bosszantott, hogy ismét együtt láttam őket, és hirtelen előtört belőlem a zöldszemű szörny.
 Mercutio kimeresztett szemekkel vizsgált minket. Szeme fel-alá futott, majd megkérdezte:
-Mi történt?
-Leestem. - válaszoltam halkan.
-És megütötted magad?
 Nem, csak poénból hordoztatom magam Cory-val.-gondoltam. Nem is értem mit gondolt, mikor feltette ezt a kérdést.
-Kiment a bokám.
-Jézusom! -kiáltott fel. -Cory innen átadhatod.
 Cory rám nézett, majd Mercutio-ra. Kis habozás után átadott neki, pont úgy, ahogy egy kisbabát szokás más kezébe adni: lassan és óvatosan.
-Vigyázz rá!- mondta.
-Vigyázok.
 Zsebre dugta kezeit, majd így szólt:
-Na akkor, szia Belle. -mondta, majd sarkon fordult, és elment.
 De a sapkája, meg a kabátja nálam maradt.
 Szótlanul gubbasztottam Mercutio karjaiban, nem értettem mire fel ez a nagy lovagiasság. Eközben a kis szőkeség, végig a nyomunkban loholt, ami rettenetesen idegesített.
 Mikor megérkeztünk, Mercutio az orvosi szoba előtti padra ültetett, mivel voltak bent, majd ő és Jenny is leültek.
 Valahogy le szerettem volna rázni a csajt, de semmi jó ötlet sem jutott szembe. Aztán egy kis gondolkodás után, rájöttem, hogy a lány olyan szőke, hogy még azt is elhinné, hogy a föld lapos, így igazából bármit mondhatok neki, úgyis elhiszi, és eltűnik.
-Jenny, az ebédlőben ingyen gumicukrot osztogatnak, nem szeretné te is kapni belőle? -hazudtam, hátha ezzel sikerül levakarni magunkról.
-Viccelsz? Az a kedvencem! Megyek, és hozok nektek is!- és azonnal elviharzott.
 Önelégülten dőltem hátra, de nem tudtam mit kezdeni Mercutio gyilkos nézésével, amit épp rám szegezett.
-Most mi van? -kérdeztem.
-Miért vagy ilyen vele?
-Mert idegesít.
-Miért idegesítene? Egy rendes, kedves és cuki lány, ellentétben valakivel,aki az utóbbi időben borzasztó bunkók lett!
-Te most rám célzol?
-Jaj, én nem...
-Nem? Na jó tudod mit? Hagyj engem békén, többé ne szólj hozzám, ne keress, sőt rám se nézz! Menj és szaladj utána!
 Mercutio felállt, és dühösen nézett le rám.
-Utána is megyek! És tudod miért? Mert nem tűröm, hogy bárki is szórakozzon az unokahúgommal!- mondta, majd elment.
 Jéggé dermedtem.
 Az unokahúga?
 Jenny Mercutio unokatestvére?
 Ó, te jó ég! Én meg azt hittem, hogy csak egy liba, aki nyomul rá, és fölöslegesen féltékenykedem. Rettenetes ember vagyok! Nem szabadott volna ilyeneket mondanom neki, még akkor sem ha valóban egy olyan lány lenne, aki nyomul rá.
 Hogy fogom tudni ezt valaha is jóvá tenni?
 Ebben a pillanatban a világ legszemétebb emberének éreztem magamat, és csak egyre gyülemlett bennem a bűntudat. Fenébe is! Ezt jól elintéztem.