XII. fejezet

Hazugságok hálójában  

avagy a karácsonyi 

különkiadás

 Nos, igen. Végre elmondhatom azt, hogy hivatalosan is Mercutio barátnője lettem. Persze nem kürtöljük világgá, nehogy ebből is balhé legyen, csak annak az egy embernek mondtuk el, akiről biztosra tudjuk, hogy bízhatunk benne: Benvolionak. Persze, Romeonak is elmondtuk volna, mert tudjuk jól, hogy ő sem a kürtöljük-világgá-az-egyik-barátunk-titkát fajta, de mióta Juliette miatt gyakran a pohár után nyúl, kiszámíthatatlanná vált. Na jó, nem azt akarom ezzel mondani, hogy 17 éves létére felcsapott alkoholistának, vagy valami, hanem azt, hogy többször is láttam a közeli kocsma bárpultja mellett környedni egy üveg sörrel, vodkával vagy bármi mással.

 Rettenetesen sajnálom a srácot. Egyáltalán nem érdemelte meg azt a bánásmódot, amit a drágalátós nővéremtől kapott. Természetesen próbálom én is mindenben támogatni őt, de tudom, hogy egyáltalán nem könnyű.

 Persze egyesek szerint kicsit túlreagálja, elvégre "Ez csak egy tini szerelem." de viszont én úgy tartom, hogy senki sem tudhatja kinek mi okoz nagy fájdalmat. Lehet hogy valakinek ez meg sem kottyan, de valaki másnak viszont hatalmas fájdalom.

 Willy előadása végül csodásan sikeredett! Az egyetemi professzora odáig és vissza volt a darab láttán, meg is értem. Most Willy egy tapasztalt rendezőnek segít be egy újévi darab rendezésében. Most legalább átérzi a helyzetemet. Ezek után remélem, hogy nem fog állandóan szekálni.

 Végre megérkezett a karácsonyi vakáció! A családommal a szokásos karácsonyi kiruccanásunkra indulunk egy trópusi szigetre, amit rettenetesn utálok! Sokkal jobban örülnék, ha itthon maradnánk, karácsonyi zenéket hallgatnánk, kakót szürcsölnénk és a kandalló előtt ülnénk, mint minden normális amerikai család karácsonykor, de nem. Nekünk muszáj kakaó barna, fűszoknyát viselő, állandóan vigyorgó lányok, és ugyan csak napbarnította bőrű, izomagyú szörfösök között tölteni a telet, mint azok, akik állandóan csak azt akarják sugallni a többi ember felé, hogy "Hű, de milyen sok pénzünk van."

 -Belle, nem láttad valahol a levendula bikinim felső részét?- szólt a szobám küszöbén ácsorgó nővérem, aki épp egy bugyit lóbált maga előtt.

 Fején  egy fekete, kendővel átkötött kalap volt, szemei előtt hatalmas, vastag keretes napszemüveg tündökölt, és mindössze egy zöld fürdőruhát viselt.

-Még itthon vagyunk, ha nem tűnt volna fel.- emlékeztettem magasba emelt szemöldökökkel.

-Ne légy már ennyire negatív!- rimánkodott.- Amúgy meg kérdeztem valamit. Hol van a levendula fürdőruhám  melltartó része?

-Honnan tudjam? Talán valamelyik pasid elrakta emlékbe.

 Hisztérikusan, felemelt ajakkal fordult meg, minden szó nélkül és hagyta el a szobámat.

 A bőröndjeimet próbáltam kituszkolni az ajtón. Az szüleim hangja felhallatszott az előtérből, és csak össze nem függő mondatokat hallottam, amiből sikeresen megállapítottam, hogy mindketten eszeveszettül telefonálnak.

 Ebből is remek vakációzás lesz.

 Majd a tengerparton végig csak a telefonjukat nyomják, ritkán a laptopjukat, Juliette az egyik izmos macsót próbálja felcsípni, én meg egyedül ülök a vízben egy hatalmas úszógumiban, és arra gondolok: miért is nem maradtam otthon. Minden évben ez van.

 Milyen jó is lenne, ha itthon maradhatnék, és egy kis időt tudnék Mercutio-val tölteni. Míg iskola van titkolnunk kell a dolgot, hétvégén is ritkán tudunuk együtt lenni, és mire jönne egy vakáció, akkor is közbe jön valami.

 Ahogy épp magamat sajnáltam, nem figyeltem oda, és a magam után cibált bőrönd kerekét sikeresen neki is húztam a sarkamnak, ami következtében, egy hatalmasat estem, és hirtelen miben másban is kapaszkodhattam volna meg, mint az előttem hirtelen feltűnő Juliette ruhájában. (Igen, végre felöltözött.)

-Te idióta!- visított. -Összeszakítottad a háromszáz dolláros ruhámat!- tartotta a kezében hosszú, fehér ruhájának egyik darabját.

-Ne haragudj, nem akartam! -védekeztem.

-Ezt még megkeserülöd!- mondta, aztán frissen manikűrözött vörös körmeivel belekapaszkodott a blúzomba, és egy mozdulattal letépte rólam.

 Látva a bordópiros anyagot, darabokra szakítva csüngött a kezében, betelt a pohár. A bőröndöket ledobva megragadtam a közelben levő vázát, és ami vízet benne találtam, mind végigcsurgattam vörös, sima haján.

 Nem is lenne ő Juliette, ha hagyta volna magát. A közeli asztalon véletlenül ottfelejtett ragasztót megfogta, és utolsó cseppig fégigfojtatta a frissen begöndörített hajamon, majd arcomon.

 A ragacsos folyadékot próbálva eltávolítani, azon agyaltam mi legyen a tökéletes bosszú, majd a "Szemet szemért, fogat fogért" idézetre hivatkozva, a ragasztó mellett heverő olló után nyúltam, és vészjósló mozdulatokat téve közeledtem Juliette felé.

-Úgysem mered!- mondta ijedten.

-Fogadjunk?

 Egy lépést közeledtem felé, ő meg egyet távolodott tőlem, és ezt a folyamatot ismételgettük egy párszor.

  Ahogy az ollóval egyre előre haladtam, kiült a rémület az arcára, amit én rettenetesen élveztem.

 Persze nem állt szándékomban levágni a szép hosszú haját, amivel kéthetetnte jár fodrászatba, és ami miatt minden este közel két órát tölt a fürdőszobában, csak hogy az tökéletesen nézhessen ki másnap az iskolában.

-Belle, ne csináld!- kérlelt megszeppenve.- Ha még egy lépést közeldsz, sikítok!

 Bal szemöldökömet felhúzva, kaján mosollyal az arcomon tettem egy  lépést felé, ő pedig menekülni próbált, de a menekülési tervében nem szereplet valami. Mégpedig a háta mögött emelekedő fal, amibe megforduláskor sikeresen bele is verte a kis buksiját.

 A hatalmas koppanás után fenékkre huppant, majd miután tudatosult benne a tény, hogy ez bizony nyomot fog hagyni, visítani kezdett.

-Mi a fene történik itt?- szólt közbe az anyánk, aki az apánkkal együtt épp a visítás utáni pillanatban tűnt fel a lépcsőkanyarban.

-Anya!- kezdett jajveszékelésbe a testvérem.- Belle le akarta vágni a hajam, és mikor megpróbáltam elmenekülni neki lökött a falank! Most biztos egy hatalmas pukli lesz a homlokomra!

 Anya nyilván mondani akart valamit, mert már látszott rajta, hogy ki akarja nyitani a száját, de én gyorsabb voltam nála:

-Ez aljas rágalom!- tiltakoztam.

-Hazudik a galád!- erősködött Juliette. -Ott a kezében az olló, és még meri azt állítani, hogy nem ő a hibás!

-De hisz nem akartam levágni a haját, csak meg akartam leckéztetni, mivel óvódás módjára ragasztót kent a hajamba!

 A szüleink magyarázatra várva pillantottk Juliette-re, aki szemmel láthatóan idegesnek tűnt, mert semmi jó kis hazugság nem ugrott be neki. Kezeimet összefonva vártam, mivel fog próbálkozni.

-De...de -dadogott.- De hisz összeszakította a ruhámat!-mutatott végig magán.

 Kicsit megijedtem... Túlságosan agresszív voltam vele, talán mégsem kellett volna idáig fajulnia a dolgoknak...

-Ezt nem hiszem el! -szólalt fel az apánk is, miközben magasba emelte a kezeit. -Testvérek vagytok, mégsem vagytok képesek testvérként viselkedni! Nekem két bátyám volt, mégsem csináltunk ekkora ramazurit, anno, mint most ti! Ennek még komoly következményei lesznek! -fenyegetett.- Az első pedig máris az, hogy nem fogtok velünk jönni!

 Engem annyira nem értintett meg ez a dolog, sőt igazából még hálás is voltam ezért apának, mert már mint említettem, fikarcnyi kedvem nem volt az egészhez...

-Nem teheted ezt velem!- borult ki Juliette. -Egész évben erre készültem, és most ezt teszed? És már ki van fizetve a repülőjegy, a szállás, meg minden

-Amit mondtam megmondtam! -erősítette meg apa a döntést.

-Josh, gondoljuk át mégegyszer a dolgot. -próbált segíteni anya is.

 Szerencsére ő nem volt annyira szigorú az ilyen helyzetkben mint apa. Bár a kedvességének nem csak előnyös, hanem kifejezetten hátrányos oldalai is voltak. Például ennek a mérhetetlen nagy kedvességnek köszönhetjük azt, hogy Juliettel ennyire elkényesztetettek lettünk. Mármint csak ő.... én annyira nem. Ugye? 

-Nem, Amanda! A lányainknak meg kell tanulniuk az egymás iránti tiszteletet! A döntésem végleges! Itthon maradnak! 

-De apa!- tört ki sírásban a nővérem. -A hotelszoba, a jegyek, meg minden ... Minden kárba vész! 

 Persze apa a nagy sírás- rívás ellenére sem kegyelmezett, csak egyszerűen hátat fordított nekünk, és elment. Egy kis idő múlva anya is követte őt, mi meg ott maradtunk Juliette ruhájának darabkái meg a szanaszét hagyott bőröndök között. 

-Ez mind a te hibád!-ugrott  torkamnak; persze csak képletesen. -Most miattad itthon kell töltenem a karácsonyt! 

-Hát borzalom, komolyan mondom nem is értem, hogy hogy bírod ezt a rengeteg nélkülözést. -mondtam cinikusan, majd összeszedtem a földről azt, ami az enyém, és faképnél hagytam a hisztériázó testvéremet. 

 Egy darabig még hallottam Juliette rimánkodását, de egy idő után szerencsére abbamaradt. 

 Ahogy lecsillapodtak a kedélyek, és anyáék taxija is elhagyta az utcánkat, a laptopom után nyúltam. Azonnal megírtam Mercutionak, hogy végül itthon leszek a téli szünetben. 

 "Na, az nagyon jó!"- válaszolta. 

 "Ugyan miért?" 

 "Mert akkor végre bemutathatlak a szüleimnak! " 

 A szívem egyre hevesebben kezdett kalapálni, és lassan úgy éreztem, hogy ki szeretne törni a mellkasomból. Nyugatatgatni próbáltam magamat, hogy egészen biztos, hogy csak félre olvastam valamit, de mikor újra megnéztem az üzenetet, rájöttem, hogy nagyon is jól olvastam el minden egyes szót. 

 Egy kis idő után Mercutio nem tudta mire vélni a nagy hallgatásomat, ezért újabb üzenetekkel kezdett bombázni: 

"Minden oké? 

Ha nem szeretnéd, akkor nem muszáj.  

Tudom, hogy te nem mutathatsz be a családodnak (egy darabig), de azért én szeretném, ha a szüleim megismernének téged.

Vagy az a baj, hogy túl korai?    

Mint mondtam, nem kényszerítelek ... " 

Kis idő múlva összeszedtem magam, és reszkető ujjakkal válaszoltam neki. 

"Persze, hogy elmegyek. De -mint már említetted te is -nem foglak tudni én megismertetni a szülemmel, legalább addig, míg Tybalt egyetemre nem megy."

 Mercutio egy darabig habozott, mert nem válaszolt. Vagy csak elment vécére, vagy nassolni valamit. De két perc várakozás után végre válaszolt az üzenetemre. 

"Várjunk egy percet ...."

 Ezzel most teljesen összekavart. Nem tudatm mit válaszoljak. A legértelmesebb válasz a "Mi baj?" lett volna, vagy a mai generáció elve alapján, egy kérdőjel. De mire válaszra szántam el magam, ő megelőzött: 

"Tybalt komolyan egyetemre akar menni? " 

Majd egy pár másodperc múlva újabb cinikus megjegyzést fűzött a mondandójához:

"Ugyan arról a Tybaltról beszélünk? "

"Igen, ugyan arról. De hagyd na! Hátha sikerül neki. Én személy szerint nagyon szorítok érte." -válaszoltam. 

Persze nem kellett sokáig várnom a következő üzenetére, amit ő rettentő humrosnak érezhetett, pedig szerintem nagyon nem volt az, de persze ezt nem közöltem vele. 

"Ha elmegy, legalább nem kell annyit titkolóznunk. És majd akkor megyek hozzátok, amikor akarok, sőt mindig ott leszek nálatok, és megeszem minden finom kajátokat." 

"Na egy dolgot azért tisztázzunk, fiatalember! Ha a kajámhoz nyúlsz, véged!"  

 Hirtelen nyílott a szobám ajtaja, és az emlegetett szamár, vagyis Tybalt toppant be. Gyorsan -és jelzem cseppet sem feltűnően- csaptam le a laptopom tetejét. 

-Belle, segítesz nekem feldíszíteni a karácsonyfát? Juliette bevágta a durcit, és a szobájában gubbaszt. Legalább te légy segítőkész, hamár holnap úgyis szenteste van ... 

-Jövök, csak épp elköszönök ...öhm... Patriciatól. 

 Na jó, tudom, hogy ez egy szánalmas hazugság volt. Nem is ismerek egy Patriciat sem. Ez persze Tybaltnak is szemet szúrt, így szemöldökét magasba emelve tette fel nekem a kérdést: 

-Ki az a Patricia? 

-Spanyolon melette ülök. -füllentettem ismét egy borzalmasat.- Nagyon kedves lány, mindig elmagyarázza nemek a ...izé ... a dolgokat. -és égbekiáltóan borzalmas hazugságomat még egy csalfa vigyorral is megkoronáztam. 

-Te mióta jársz spanyolra? 

 Ennyi ...feladom. Tényleg nagyon rosszul hazudok. 

-Nem járok spanyolra, csak egy órán voltam bent, mert érdekelt milyen lehet .... 

-Ha te mondod. -mondta, miközben az arckifejezéséből az volt leolvasható, hogy "ez a csaj totál bekattant". 

-Két perc, és indulok. -mondtam, ezzel kifejezve, hogy lassan kimehet a szobámból. 

-Rendben. -mondta, majd becsukta az ajtót maga után. 

 Gyorsan felnyitottam a laptopomat, és igyekeztem befejezni a Mercutioval való beszélgetést. 

"Most mennem kell karácsonyfát díszíteni. Mikor legyen a találka a szüleiddel?" 

"Mit szólnál a holnap este nyolc órához? Nálunk?" 

 Kicsit haboztam. Mercutioval meg a családjával töltsem a karácsonyt, mikor alig két hete vagyunk együtt,  szüleit meg még nem is ismerem? 

"Oké, ott leszek." 

 Válaszom után, gyorsan elköszöntem tőle, és felpattantam az ágyamról, amjd gyors léptekkel hagytam el a szobámat. Ahogy haladtam lefele a lépcsőn, a nappali fele, azon agyaltam milyen -ezúttal kicsit hihetőbb- alibit fogok majd kitalálni. Elvégre biztosan fel fog tűnni, hogy szenteste nem vagyok otthon. 

-Belle, légyszi adj ide nekem néhány csengőt a dobozból. -szólt hozzám a kétlábú létrán agaskodó Tybalt, ahogy megérkeztem. 

 Azonnal segítségére siettem, és feladogattam neki a díszeket. 

 Mint minden évben, idén is egy majdnem háromméteres fenyő díszelgett a magas palfonú nappalinkba. Idén is gondot jelentette a feldíszítése, mint eddig mindig, de ismét csak igyekesztünk megoldani ezt a kihívást. 

-Szerintem te kezd el díszíteni alul. -javasolta. 

 Én szótlanul engedelmeskedtem neki, és elkezdtem a díszesebbnél- díszesebb, giccsesebbnél- giccsesebb dekorációs elemeket felaggatni a fára. 

-Tiszta buli, hogy idén hárman töltjük a karácsonyt. -örvendezett Tybalt, nekem meg hirtelen a magasba szaladtak a szemöldökeim. Valahogy be kell avatnom őt abba, hogy nem leszek itthon holnap. Na de mégis hogy? 

-Én nem leszek itthon. -csusszant ki a számon, és összeszorított szemekkel vártam a rekciót. 

-Oh. -szólalt meg kis idő után.- Hová mész? 

-Meséltem az egyik barátnőmnek, hogy itthon töltöm majd a karácsonyt, ő meg felajánlotta, hogy menjek át hozzájuk. Persze azért nem fogok sokáig maradni. Maximum kettő, esetleg három órát maradok majd ott. 

 Fülem- farkam behúzva vártam, hogy elkezdjen balhézni velem. De kellemeset kellett csalódnom. 

-Hát rendben. De majd tényleg ne maradj sokáig.

 Elmosolyodtam. Furcsa, hogy az év többi napján ez a fiú annyira próbál vigyázni rám, hogy az lassan már betegesnek mondható, nem enged sehová, megmondja kivel barátkozzam, kivel ne, sőt még azt is, hogy kibe szeressek bele. De ezen a néhány napon, még ő is teljesen kivetkőzik a megszokott szerepéből, és hagyja, hogy azt tegyem, amit jónak látok. 

-De mégis, ki ez a barát? -kérdezte, aminek hála sikeresen belesodort engem egy újabb füllentésbe. 

-Patricia. 

-Jaj, a lány, akit az egyetlen spanyol órán ismertél meg, amire bementél az idén?

-Igen, ő az. -mondtam, majd kifújtam magam. 

 Amit eléggé rosszul tettem, mert Tybalt újra kérdezősködni kezdett felőle. 

-Hol lakik ez a lány? 

-Brooklynban. 

-Nincs az innen egy kicsit messze? 

-De, egy kicst tényleg messze van, de majd taxizom. 

-Rendben, de nem is ezért kérdezem. Megéri neki, hogy minden nap Long Islandre jöjjön suliba? Szerintem Brooklynban is talál magának ilyen, vagy ennél jobb sulit.

-Hát a szülei azt szerették volna, ha ide jár suliba, mert ők is itt végezték el a középsulit. 

-Van Facebookja? Szívesen megnézém hogy néz ki... 

-Nincs. -válaszoltam, majd mieőtt megkérdezte volna, hogy miért, gyorsan rávágtam - Mert ő nem híve a huszonegyedik századi modern kapcsolatoknak, vagyis jobban szeret élőben beszélgetni, mint chatelni.

-Frucsa egy lány. -vont vállat, majd vissztért a fa díszítéséhez. -Majd egyszer mutass be neki. 

-Feltétlenül. -mondtam, majd a girlandot kezdtem az ágakra csavargatni. 

 Egy darabig meg sem mertem szólalni, nehogy ez a Patricia dolog ismét témába kerüljön. Csak most jöttem rá igazán, hogy mennyire belekeveredtem a hazudozásba. Pár perce, fent a szobábmban, még azt mondtam Tybaltnak, hogy Patritiaval csetelek, most meg azt, hgy nincs Facebook profilja. 

 Lassan kezdem magamat szánalmasnak érezni. Csak az a tény vígasztal, hogy Mercutioért teszem. 

-Te, Belle. -törte meg Tybalt a csendet. 

 Végigfutott a hátamon a hideg, mert egész biztos, hogy rájött a turpisságra. Valamit nagyon gyorsan ki kell találnom. 

-Te-tessék? -kérdeztem, abban reménykedve, hogy mégsem jött rá semmire. 

 Szerencsére ez pont így is történt. 

-Nem futsz el a postára? Rendeltem nektek ajándékot, de nem tudom elvenni, mert a fát kell díszítsem, később meg muffint sütök, holnap meg ramazúri lesz a boltokban, az utcákon, meg a postán is. 

 Kifújtam magam. 

-Rendben, elmegyek.- mondtam, hálát adva a fennvalónak, hogy nem kell Tybaltal egy légkörben maradnom, mert nem sokáig bírnám már ezt. 

 Gyorsan felkaptam magamra a kabátomat, a cipőmet is elkezdtem feltépkedni a lábaimra, mikor hirtelen eszembe jutott valami, és egy óriásit csaptam a homlokomra. 

 Atya ég! Semmit sem vettem Mercutionak! 

 Ennyire agyilag- zokni még én sem lehetek! Hogy felejthettem el? Na jó, mondjuk el lehet nézni ezt nekem, elvégre ő az első barátom, és eddig nem volt gondom azzal, hogy a pasimnak is ajándékot kelljen venni, mert egyszerűen nem volt pasim! De most más a helyzet...
 Gyorsan kapkodtam a lábam, de azért vigyáztam, nehogy ismételten eltaknyoljak a jégen, ahogy a múltkor sikerül, és ismét kimenjen a bokám.

 Szerencsére fogtam egy taxit magamnak, ami egy-kettőre bevitt a városba, és pont a posta előtt rakott le, ahol nagyobb tömegbe szaladtam, mint ahogy azt terveztem. Úgy tűnik idén sokkal több embernek sikerült gondolkodnia, mint tavaly, és mindenki rájött, hogy nem éri meg 24.-én menni vásárolni, mert akkor van a legnagyobb tömegnyomor. De arra viszont senki nem gondolt, hogy például 22.-én menjen a postára vagy a boltokba! Mindenki hihetetlen okosnak érzi ilyenkor magát, pedig meg...
 Az én helyzetem azért egészen más, tehát teljesen érthető, hogy most a postán aszalódok több tucat ember között. Én pár órával ezelőtt, még abban a hitben éltem, hogy egy trópusi szigeten fogom sütteni magam.
 Több, mint egy órának kellett eltelnie ahhoz, hogy végre kivehessem Tybalt bazi nehéz csomagjait. Én nem tudom milyen ajándékkal akar meglepni, de biztosan nem egy sál, egy pulcsi, esetleg valami ékszer. Komolyan, még az is megfordult a fejemben ekkor, hogy nem is nekünk rendelt ajándékot, hanem magának új súlyzókat, nekem pedig azért füllentette azt, hogy nekünk vásárolt valami ajándékot, hogy eljöjjek értük, mert ha azt mondja, hogy új súlyzók, akkor biztos, hogy ki nem teszem értük a lábamat a házból.

 Ahogy kiszabadultam a postai tömegnyomorból, a pláza fele siettem, miközben alig láttam ki a rengeteg kartondoboz mögül. 

 És szerintetek, nem nekimentem valakinek? Hát dehogynem... Legalább egy fél tucat járókelőnek.

 A plázába való megérkezés, igazi megválktásanak bizonyult. Valami okból  kifolyólag, itt nem nyüzsgött a nép, nem voltak ordibáló rendőrök, és nem fújt olyan rettenetesen a szél, mint odakint. Kissé megnyugodva, kabátomat kigombolva vágtam neki az ajándék vadászatomnak.

 Tybaltnak nem volt nehéz ajándékot találnom. Csak bementem az első sport üzletbe, ami az utamba akadt, lekaptam az egyik polcról egy kisebb súlyzó szettet, azzal mentem is a kasszáhz. Remélem, hogy nem válnak be a számításaim, és nem rendelt azt magának.
 Ez a gondolkodás mód is teljesen rám vall: minek a legkönnyebb ajándékot vásároljam meg először, ha kezdhetem a legnehezebbel is?
 Juliette ajándékát is pár perc alatt elintéztem: egy magasnyakú szarvasokkal díszített pólót vettem neki, mert tudom, hogy azokat nagyon utálja.
 Már csak Mercutio ajándékával voltam gondban. Említette egyszer, hogy szeretene valamilyen karórát, mert a régivel történt valami, és még azóta sem vásárolt újat. Talán ez megfelelő ajándék lenne neki...
 És szerintetek hová mentem? Na hová? Hát a karórás boltba. Ahogy beléptem megpillantottam egy órát, ami valósággal csillogott a gyönyörűségtől. Pántja barna volt, feltételezem bőrből van készítve, maga az óra része pedig úgy festett, mintha valódi arany lenne. Persze nem volt igazi arany, de az ára alapján simán lehetett volna!
  Ahogy kezembe vettem a csillogó órát tartalmazó kis áttettsző dobozkát, egy gyors mozdulattal valaki kivette a kezemből.
-Maga mégis mi a fenét képzel?- förmedtem rá a nőre, aki pofátlanul csente el tőlem a "zsákmányt".
-Elnézést, de ezt az órát már a kirakatban kinéztem!- válaszolt, kis felsőbbrendőséget sugározva szavai által.
-Rendben, de én vettem el hamarább! Mi lenne, ha kérne egy másikat?- javasoltam, majd egyszerűen elvettem tőle azt, ami amúgyis nekem járna. Azaz Mercutionak.
-Figyelj, kislány.- próbálkozott mézes- mázas hangon. -Szerintem erre a karórára a fiamnak nagyobb szüksége van, mint neked, szóval add vissza szépen, hogy oda sétálhassak vele a kasszához, kifizethessem, és elfelejthessem ezt az egész felhajtást.
-Na azt már nem! Egészen biztos vagyok benne, hogy az, akinek én szánom, jobban örülne, mint az ön fia! Szóval, ha megengedi, odébb állnék!- mondam, majd egyszerűen kikerültem, és kasszához léptem.
 Ahogy leraktam az órát, az elárusító nő szogorú arcról azonnal mosolygósra váltott. Ezek mindig ezt csinálják. Vágnak egy szigorú fejet, de amikor egy drága holmit raksz eléjük, és már fizetni készülsz, máris mennyire bőbájosak lesznek...
 Hirtelen egy kéz csapódott le előttem a pulton, ahogy a pénztárcámért kutattam a táskámban, miközben a dobozok még mindig akadályoztak a látásban, meg a mozgásban .
-Beszéljük meg a dolgot!- hallottam egy mostanra ismerőssé vált hangot.
 Ahogy felnéztem, azt észleltem, hogy a kezek, amelyek az előbb csapódtak le a pultra, a velem veszekedő nőhőz tartoznak.
-Nem szeretnék megbeszélni ezen semmit!-jelentettem ki, és lassan kezdett elfogyni a türelmem.
 Előkotortam végre a tárcámat, kivettem belőle a pénzt, és lecsaptam az elárusítónő elé, aki még mindig kedélyesen nézett rám.
-Tasakot adhatok? -kérdezte, mit sem törődve a botrányt rendező középkorú hölgyel, aki lassan szívrohamot kapott mellettem.
-Igen, kérek.- mondtam msolyogva. Az ilyesmit általában mosolyogva fogadom, hogy szemléltessem velük, hogy mennyire nagyon elégedett vagyok a szolgáltatásaikkal, holott legbelül igazán elvárom, hogy adjanak egy ingynen tasakot vagy szatyrot.
 Diadalittasan vetetm át a csomagot a nőtől, majd, hogy megadjam a kegyelemdöfést az "ellenfelemnek", kedélyesen köszöntem el tőle:
-Viszlát!- mondtam, majd egyik kezemet felszabadítva, integettem is neki.- Remélem talál valami ajándékot a fiának! Jaj, és boldog karácsonyt!
 Hihetetlenül jól éreztem magamat. Egy igazi sikerélménynek fogtam fel az egészet, amit azzal koronáztam meg, hogy  a plázából kifele menet ismét neki mentem valakinek.
-Ó, hogy te sosem nézel a lábad elé!- ütötte meg a fülemet Cory hangja.
 De jó, hogy mindig rosszkor kell belebotolnom.
-Úgy tűnik, mi általában akkor futunk össze, ha teli dobozokat cipelek.- emlékezettem, és próbáltam oylan fejet vágni az egészhez, mintha örülnék a találkozásnak.
-Add csak ide, segítek.-vette ki a kezemből a dobozokat.
-Köszönöm.- hálálkodtam és kiélveztem, hogy végre nem sajognak annyira karjaim.
-Amúgy merre jártál?
-A pláza kijáratánál vagyunk, szerinted merre járhattam?
-Hülye kérdés, nulla pont, igaz?
-Igaz. És te?
-Én is a plázában voltam, ajándékot vásároltam neked, meg Tybaltnak.
 Na tessék. Még csak ez hiányzott. Nem elég, hogy Cory most már tudja, hogy van barátom, még így is próbálkozik, és ráadásul még egyszer vissza kell ma jönnöm valamit vásárolni neki, mert, az igazat megvallva, nekem meg sem fordult a fejemben még az sem, hogy egy egy dolláros Mikulás formájú csokit vásároljak neki.
-Micsoda véletlen, én is épp most vásároltam neked!- hazudtam ismét, ezen a napon körülbelül már a tizediket.
-Nagyon várom már!- mondta gyerekes izgatottsággal. -Amúgy Tybalt mondta, hogy ti is itthon maradtok az ünnepekre, és áthívott karácsonyozni.
-Ó az szuper.-tetettem a boldogot, holott azon agyaltam, hogy hogy mondjam el neki, hogy én nem leszek itthon.
 Igazából nem az érzései miatt aggódtam. Hanem amiatt, hogy megharagszik, és aztán meg vissza nyomja a kezeimbe a dobozokat, és ott hagy a fenébe, majd cipelhetem én haza őket, mert hogy taxit nem találok ebben a nagy nyüsgésben, az hétszentség.
 Az utcánkig érve végig csendben maradtam, és hallgattam Cory gyerekkori karácsonyi történeteit. Meg kell hagyni, sokkal jobb gyerekkora lehetett az enyémnél, ami végig arról szólt, hogy meg akartam felelni mindenkinek, főleg a szüleimnek, és mindig csak tanultam és előadásokban vettem rész, amit  ők úgy háláltak meg, hogy egyszer sem mondták, hogy "Ügyes vagy, Belle, gartulálok" és egyszer sem jöttek el egy árva előadásomra se.
-Köszi, hogy segítettél a  cipekedésben!- köszöntem meg, és átvettem tőle a dobozokat.
-Ennyit igazán megtehetek, ha már úgyis áthívtatok, hogy ne kelljen egydül töltenem a szentestét.
-Mi?- csodálkoztam rá.-Egyedül töltenéd a Karácsonyt?
-Igen.- mondta szomorkásan.
-Miért, ha szabad megkérdeznem?
-Hát az apám üzletember, folyton utazik.  Nemrégiben Minnesotába ment, de a hóvihar miatt nem tudnak felszállni a gépek, így ott ragadt. Az anyám meg nyolc éves koromban lelépett Kanadába az új ficsúrjával, és minden évben küld egy kötött pulcsit, meg egy képeslapot, amin egy idióta juharleveles pólót meg Télapó sapkáát viselő mókus vigyorog. Hányni tudnék az egésztől!
-Ne haragudj, nem akartam tapintattlan lenni.- mondtam, meghalottan a történet hallatán.
-Semmi gond, azt hittem már meséltem neked, hogy mi van az anyámmal.
-Nem, még nem.
   Egy darabig némán álltunk egymásal szemben. Nem tudtam ilyenkor mit kellene tenni vagy mondani. Most komolyan mondjam meg neki, hogy nem leszek itthon, és rontsam el a jó kedvét?
-Hát akkor... -törte meg végül Cory a nyomatsztó csendet.
-Hát akkor?
-Akkor szia. Holnap találkozunk- mondta, majd fekete kabátja zsebébe nyomta kezeit, és mosolyogva tovább állt.
-Igen, holnap találkozunk.- sziszegtem halkan.
 Végigbotorkáltam a lefagyott járdán, majd az ajtó elé érve két hatalmasat csaptam az ajtónkra, hogy belecsengett az egész ház.
-Nem kell rámtörni az ajtót!- mondta az ajtóban hirtelen megjelenő unokabátyám, és kivette kezemből a dobozokat.
 Csak akkor vettem észre, hogy egy rénszarvasos, piros kis kötény csüng a derekán.
-Ez meg mi a fene rajtad?- kérdeztem, majd felnevettem.
-Hát valakinek a pulykát is meg kell sütni, nemde? -védekezett morcosan. -Amúgy mi ez a nehéz csomag? Én ilyet egészen biztosan nem rendeltem.
-Jaj.- kaptam ki gyorsan a kezéből.-Azt én vettem neked, de meg ne merd nézni mi van benne!
 Azzal kikaptam a kezéből, és a többi ajándékommal együtt felmasíroztam a szobámba. Ott előkotortam a szekrényem mélyéről a tavalyról megmaradt csomagolópapírjaimat, meg némi szalagot, és nagy nehézségek közepette sikerült minden egyes ajándékot becsomagolnom.
 Ahogy végeztem azon kezdtem agyalni, mit is kezdjek Cory ajándékával. Már besötétedett, de holnap már szinte semmit nem fogok találni a boltokban. Na mindegy... Inkább kiugrom most vásárolni, mintsem holnap, mikor a forgalom is a tetőfokon lesz, és a boltokban sem lesz szinte semmi.
 Tehát fogtam magam, újra felvettem a kabátomat, és újra elsétáltam a plázáig, mert szabad taxi még most sem akadt.
 Útközben mindvégig az járt a fejemben, hogy mi is fog történni majd holnap. Mi lesz ha nem leszek szimpatikus Mercutio szüleinek? Vagy ha elrontok valamit? És mi van akkor, ha ők is Capulet gyűlölők? Vagy ha Tybalt megtudja? Ezt az átlásztó Patricia hazugságot sem adhatom tovább be neki, mert egy idő után rájön!
 Ahogy a pláza bejárata elé értem -ezen a napon már másodszor- elhessegettem minden efféle gondolatomat, kifújtam magam, és bementem. Ahogy a kirakatok között mászkáltam, az egyik ajándék boltban egy hógömböt vettem észre, amiről valamiért helyből Cory jutott az eszembe.
 Nem tudom miért... Szerintem mindenkivel volt már úgy, hogy ránézett valamire, és valami ismeretlen okból kifolyólag egyik ismerőse vagy barátja jutott az eszébe.
 Nem kellett nekem se kétszer mondani, bementem a szuvenír boltba, és megvettem.
 Ismét csak diadalittasan hagytam el a plázát.
 Úgy döntöttem rövidebb úton megyek haza, így is tettem. A kezemben csüngő szatyorban lévő hógömböt nézegettem.
-Szia kislány!- csendült fel egy ismeretlen és furcsán szóló hang a háttérben, miközben épp egy sötét utcát róttam.
 Megfordultam. Három idősebb fiú állt tőlem pár méterre, kezükben megcsillant a félig üres boros meg sörös üveg. Az egyik kezében egy szál füstölgő cigaretta lógott. Hát, nem volt valami bizalomgerjesztő küldsejük.
 A lépteim egyre szaporábbak lettek. Menekülni próbáltam, mert rettenetesen megijedtem.
-Hová sietsz?- hallottam a hátam mögül, a hangot pedig néhány lépés hangja is kísérte.
 Lehet, hogy rossz lépéshez folyamodtam, de futni kezdtem.
-Várj már meg!
-Ne félj, nem fogunk bántani, angyalom!
 Hallottam ismét e mocskos szavakat a hátam mögül. Rémülten néztem körül, de egyszerűen sehová nem tudtam menni. Egyszer csak két hideg kezet éreztem a szájamon, és valaki nagyon erősen húzott hátra fele, majd a fények elhalványodtak. Egy sikátorban voltam. Sikítani próbáltam, de nem mertem.
-Hol bújkálsz, cica?- hallottam az egyik ittas srácot.
 Ahogy tovább álltak a szorítás is egyre kezdte elveszíteni erejét. Majd amikor elengedett,egy akkorát ütöttem rá a táskámmal, amekkorát csak tudtam.
-Áu!- hallottam a jajgatást.- Belle, te normális vagy?- kérdezte, majd ahogy egy kicsit kinnebb kerültün a sikátorból, a fények által megvilágított arcban Mercutiot véltem felfedeznni.
-Úr isten, de jó, hogy te vagy az!-borultam a nyakába.
-Te mégis mi a fenét keresel ilyenkor itt?- kérdezte dühösen, miközben lefejtett magáról.
-Csak a plázában voltam, hogy ajándékot vegyek Corynak.
 Azzal kikapta a kezemből a szatyrot, egy másodpercig rápillantott, majd a magasba tartotta, és így szólt:
-Te komolyan emiatt a hülye hógömbért a hülye Corynak kockáztattad az életedet?
-Nem kockáztattam az életemet, és ha már így kérdőre vonsz, akkor én is megkérdezhetném, hogy te is miért bóklászol ilyenkor itt, ráadásul egy sikátorban?- kezdetm felháborodni.
-Belle, itt lakom!- mutatott a velünk szemben levő családi házra.-És csak a szemetet hoztam ki.
-Oh... -csendesedtem el.
-Na gyere.-húzott magához bűnbánóan, majd megölelt.- Többé ne csinálj ilyen ökörséget!
-Jó, nem fogok. -mondtam.
-De most szépen hazakísérlek. -jelentette ki, majd megfogta a kezemet, és úgy húzott ki a sikátorból.
  A házunk sarkáig kísért, nehogy Tybalt észre vegyen vele. Még egy darabig dorgált a hülyeségemért, de majd egy szelíd búcsúcsókot nyomott a számra, és utamra engedett. Addig ott állt a sarkon, amíg be nem mentem az ajtón. Az ajtóban még egyszer megfordultam, hogy láthassam, majd elmosolyodtam, és bementem a házba. Rettenetesen hálásnak mondhatom magam miatta.

 Másnap egész nap az estére készültem. Egész nap csak a fürdőben ólálkodtam, próbáltam kezdeni valamit a hajammal, de végül arra az elhatározásra jutottam, hogy előbb a ruhát választom ki.
 Nagy szerencsémre Juliette nem volt otthon, így bemehettem a szobájába, és elvehettem egyik ruháját- a többszázból- anélkül, hogy balhéba bonyolódtunk volna. Ha jól tudom az egyik barátnőjének rinyál, hogy végül itthon karácsonyozik.
 A szekrényében kutatva ráakadtam néhány elég érdekes darabra. Több olyat is találtam, amit szívesen hordanék, de végül kiválasztottam egy feketét, amit középen egy arany színű cipzár ékesített, és átvittem a szobámba.
 Nem szerettem volna túl kihívóan öltözni az estére, elvégre tudom, hogy milyen alakok laknak Mercutio utcájában, és azt is tudom, hogy a szülök nagyon hamar levonják a következtetést a fiuk barátnőjéről, a ruházata alapján. Főleg az anyukák. Ez szerencsére eléggé sokat takart.
 Addig- addig készülődtem, hogy elérkezett a fél nyolc. Elköszöntem Tybalttól, és hátra hagytam neki, hogy csak akkor bontsák ki az ajándékaimat, ha már hazaértem, majd magamra kaptam a kabátomat, és elvettem a kézitáskámat  és az ajándékot, majd bepattantam a taxiba, ami a kapunk előtt várt. (Ezúttal szerencsére volt üres taxi, mert ilyenkor átlalába mindneki otthon marad. Persze ezalól én ismét csak kivétel vagyok...
 Amikor a taxi megérkezett, Mercutio már tárt ajtóal várt. Az öltönyéből ítélve, náluk mindenki komolyan veszi a karácsonyt, így én sem érezhetem magam túlöltözöttnek.
-Szia.- köszönt, majd egy puszit nyomott az arcomra.
Úgy ám! Egy puszit! Biztosan kicsit szégyenlősködött a szülei előtt.
 Ahogy beértem a házba, mézeskalács és fenyőillat áramlott felém a meleg levegővel együtt. A kandallójukban ropogott a tűz, Mercutio kishúga -akiről eddig nem is tudtam, hogy létezik, mellesleg- ott ült, és épp azt ecsetelte az édesapjuknak, hogy ha a tűz nem alszik el egyhamar, a Télapó feneke meg fog gyulladni.
 Nagyon jó, családias karácsonynak ígérkezett ez, pont olyannak, amilyenben azt hiszem soha nem volt még részem.
-Áh, szia, Belle.-ragyogott fel Mercutio apukájának arca, amikor megpillantott. Rettenetesen aranyos volt.
 Egy magas, bajszos meg szakállas ember volt, de ettől még egyáltalán nem tűnt szigorúnak. Haja sötét barna volt, hajszálai közé pedig már befúrta magát néhány fehér egyed is. Szemei pont ugyan olyan csillogóak és égszínkékek voltak, mint a fiáé. Mind ezek összeségge rettenetesen kedves külsőt kölcsönöztek számára.
-Jó estét, Mr. Miller. -köszöntem kicsit megszeppenve.
-Oh, ugyan, szólíts egyszerűen csak Bradnek.
-Rendben, Brad. -mondtam, kicsit feloldódva.
 Egy pillanat múlva, apró kezek kis húzását éreztem a szoknyámon. Lenéztem és egy apró, szőke kislányt pillantottam meg a lábaim mellett, aki mellé nemsokkal később egy kis fekete, rénszarvas szarvakat viselő francia bulldog is társult.
-Szia!-köszönt.
-Szia!-köszöntem vissza vidáman, majd leguggoltam mellé.-Az én nevem Belle, téged hogy hívnak?
-Sonya vagyok. -mondta, majd egy kis hallgatás után hozzátette- Te vagy Mercutio felesége?
 Érezetm, hogy elvörösödik a fejem. Egyszerűen nem tudtam hová tenni ezt a dolgot. Nem találtam értelmes választ rá, annyira zavarba hozott.
-Nem, nem a feleségem. -válaszolt helyettem Mercutio, és válaszához egy kis nevetés is társult.-Még.
  Ezt a dolgot sem tudtam igazán lereagálni, de mint ez történni szokott-legalábbis az én esetemben- ahogy végre történik valami jó az életemben, egy másik dolog azon nyomban elszúrja azt.
 Na és mi?
 Ahogy meghallottam Mercutio anyukájának hangját, amint azt kiáltja, hogy :"Kész a pulyka!" ,azonnal felismertem.
 Komolyan? Pont Mercutio anyjával kellett tegnap összebalhéznom a plázában egy hülye órán?
 A mosoly az arcomra fagyott, és egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Elszúrtam ezt a dolgot már azelőtt, hogy ide jöttem volna!
-Nos, gyerekek- dörzsölte össze  Brad a két tenyerét, amiből azt következtettem, hogy egész évben ezután a karácsonyi pulyka után sóvárgott- asztalhoz!
 Sonyának nem kellett kétszer mondani, a kutyussal együtt már ott is volt az asztal mellett. Mercutio is indult volna, de én visszhúztam öltönyének ujjától.
-Előbb szeretnék kezet mosni! Merre van a fürdőszoba? -kérdeztem, csak hogy időt nyerjek, hátha kitalálok valamit.
-Jobbra. -mutatott egy ajtó fele.
 Azonnal berohantam oda, és magamra zártam az ajtót. Remélem a családnak ez nem tűnt fel, nehogy furcsállani kezdjék.
-Belle, hol van?-hallottam Mercutio anyjának hangját. -Csak mert szeretném végre megismerni.
-Kezet mos. -válaszolt Mercutio.
 Közben dehogy mosott kezet Belle. Ő két karjával a kagylónak volt támaszkodva, miközben bambán nézett lefele, de semmi jó ötlet nem jutott az eszébe.
 Öt perc  tétovázás után kopogttásra lettem figyelmes.
-Ki az?
-Csak én vagyok az!-hallottam a barátom hangját az ajtó túloldaláról. -Minden rendben van?
-Nincs. -mondtam, de azonnal meg is bátntam a kijelentést, mert ennek hála, neki is hazudnom kell majd.
-Mi a baj? Tán megy a gyomrod?
 Bingó! Nem is kellett füllentenem neki, ha ő magától is a számba adott egy remek alibit.
-Igen!
-Esetleg kérsz valami gyógyszert?
-Nem, inkább hazamennék, ha nem gond!
-Nem, semmi baj.-hallottam, és hangjából csalódottságot szűrtem le.
 Önző módon viselkdtem. Inkább saját magamat próbáltam menteni, ahhelyett, hogy szembe néznék az anyukájával, aki egész biztosan utálni fog. De valami azt súgta, hogy ez így jobb lesz mindkettőnknek. Biztosan őt is bántaná, ha az édesanyja utálná a barátnőjét, és jó párszor megjegyezné neki, hogy nem szeretné, ha egy ilyen lánnyal járna.
 Na jó. Most nem azt mondom, hogy életem végéig bújkálni fogok előle, hanem azt, hogy majd bemutatkozom neki, csak majd máskor. Mondjuk majd márciusban, úgyis akkor van Mercutio szülinapja, és biztos akkor is meghív magukhoz, és addigra szerintem az anyukája el is fogja felejteni az egész órás incidenst, és talán majd még meg is kedvel engem.
 Pár perc várakozás után Mercutio kopogott az ajtón.
-Hívtam neked taxit, és megérkezett.
 Mintha puskából lőttek volna ki, úgy rohantam az ajtó felé, de mielőtt kinyitottam volna azt, próbáltam rosszullétet imitálni. Ilyenkor jó, hogy jártam Willyhez színjátszani, akármennyire idegesít is engem az az ember.
 Mercutio segített felvenni a kabátomat, majd kikísért az utcára.
-Sajnálom. -sajnálkoztam.
-Semmi baj. Majd máskor. - mondta csüggedten.
 Egyet bólintottam, majd megöleltem.
-Amúgy, tessék.- nyújtottam át neki az ajándékot, amikről amúgy teljesen meg is feledkeztem.
-Igazán nem kellett volna! A te ajándékod bent van, ha gondolod kihozm ...
-Nem kell. -szakítottam félbe, majd beültem a taxiba.
 Mielőtt elhajtott volna az autó a házuk mellől, integettem neki, ő pedig visszaintegetett. Mikor elindultunk, a hátsó ablakon át őt figyeltem, míg még látótávolságban volt, és láttam a felcsillanó mosolyt az arcán, amikor leszedi a csomagolást az óráról.
 A hazafele úton a következő következtetést vobtam le: ritka szar ember vagyok. Lehet, hogy nem kellett volna eljönnöm, és adnom kellett volna egy esélyt ennek az egésznek. Lehet, hogy nem is nézett volna rám rossz szemmel Mercutio anyukája, mert elvégre úgyis az övé lett óra. Hát nem?
 De már mindegy. Majd valahogy jóvá teszem...
 Amikor megérkeztem, a vártnál kicsit nagyobb hangzavar fogadott. Nem a veszekedéses típusú hangzavarra gondolok, hanem inkább arra a típusúra, amikor a kelletténél kicsit több ember van nálatok, mint amire számítasz, és mikor megpillantod őket, eléggé meglepődsz. Nos, én pont így jártam. Miután ledobtam magamról a kabátomat, meg az idétlen magassarkúmat, ami egész végig szorította a lábujjaimat, és bementem a nappaliban, Tybaltot, Coryt, Juliettet, Parist, Gregoryt, és Sampsont pillantottam meg.
-Szia, Belle!- közöntött Cory ritka vidáman, mikor feltűntem.
-Sziasztok.-kösztöntem nekik, majd ők is szépen visszaköszöntek. -Hát ti?
-Paris szülei üzleti úton vannak, a gépük meg nem tudott felszállni a hóvihar miatt. -valszolt Juliette.
-Abraham pedig ismét összekapott a mostohanyjával,- folytatta Tybalt- az apja meg kiabálni kezdett vele, így inkább otthagyta mindkettejüket a fenébe. Gregory családja pedig zsidó, és más rokonokhoz utaztak az ünnepekre, ő viszont itthon maradt ,Cory sztoriját meg már ismered, így mindenkit áthívtam, hogy karácsonyozzunk együtt.
 Önkénytelenül is elmosolyodtam. Lehet, hogy elszúrtam a tökéletes karácsonyozás lehetőségét, de ehelyett itt egy új lehetőség egy tökéletes karácsonyra. Hát mit is mondjak... az év többi napján egy rossz dolgot általában egy mégroszabb szokott követni, de úgy tűnik ez a nap ebben is más, mint a többi.
 Hirtelen a csengő éles hangja szakította félbe gondolatmenetemet.
-Kinyitom.- mondtam, majd vissza siettem az ajtóhoz.
 Amikor kinyitottam, nagy meglepetésemre Benvolio, Romeo, Sampson meg Balthasar álltak ott.
-Hát ti srácok?- kérdeztem, minden köszönés-féle nélkül.
-Mivel egyikünknek sem úgy sült el a karácsony, ahogy terveztük, és azt is tudjuk, hogy ti itt együtt karácsonyoztok, úgy döntöttünk beugrunk, ha nem gond. -válaszolta Benvolio.
 Hű, ez kicsit meglepett, de meglepettségmet leplezve tessékeltem be őket a házba . Mikor Tybalt meglátta őket, egyáltalán nem az volt  a reakciója, mint amire számítottam.
-Ha nem gond, ők is itt töltenék a karácsonyt.- tálaltam a szituációt boci szemekkel, hátha ez megenyhíti őket.
-Na jó, de csak mert karácsony van! -mondta megenyhülten.-De csak ma, érted Montague?!
 Romeo csak egyet bólintott, azzal egy szempillantást sem vetve Juliettere meg Parisra -akik épp akkor kezték el "jaj de nagyon szeretni egymást", amikor Romeo belépett - leült. Én is helyet foglaltam mellette. Szerencsére elég nagy volt az asztal, így mindneki elfért.
 Ismét csak csengettek. Úgy tűnik az egész suli nálunk fogja tölteni a szentestét idén.
-Ezt én kinyitom.- ajánlotta fel Tybalt, és egy szempillantás alatt már az előszobában is termett.
 Néhány másodpercel később tért vissza az újabb látogatóval. Mikor megfordultam, hogy megnézhessem ki az, majdnem kiesett a süti a számból, amit az előbb tömködtem be oda. Hát nem kell sokat gondolkodni rajta, hogy kitaláljátok ki is volt ott, igaz? Természetesen a mi dárga egyetlen igazgató urunk, Escalus, akit majd Laurence követett.
-Csak azért jöttünk, mert -kezdett bele a hegyibeszédbe az igazgató- túlságosan erősek a fények, és még a mi utcánkban is látszanak, és nagyon zavarnak engem is, meg a környékbelieket is.
 Persze, ezt senki nem hitte el neki. Tudjuk mi jól, hogy magányosan töltötte volna szegény a karácsonyt, és a fülébe jutott a mi kis összejövetelünk, azért érkezett.
-Na meg, már az utcában érződött a pulyka illata. -tette hozzá Laurence.
  Persze őket is szívesen láttuk köreinkben, és megosztottuk velük a pulykánkat, ahogy ők is megosztották velünk a kissé odapörgölt gyümölcskenyerüket.
-Tybalt, ez a pulyka isteni!-dícsérte Escalus.
 Tybalt egy apró mosollyal jelezte köszönetét.
-De ez még nem jelenti azt, hogy nem fogsz megbukni matekból, ha nem teszed oda magad! -tette hozzá.
 Erre mindneki felnevetett. Még Romeoék is, akikel Tybalt nem kezdett el üvöltözni, mint ahogy az év  többi napján tette volna, ha kinevetik.
 Ismét csak csengettek. Mivel nem volt kedvem megtörni Tybalt idilljét, aki most az egyszer kifejezetten jól érezte magát néhány Montague társaságában, én álltam fel, és nyitottam ajtót.
-Boldog karácsonyt, Belle! -hallottam Mercutio hangját, amint kinyílt az ajtó.
 Csak mosolyogtam, mert szó egyszerűen nem jött ki a számon.
-Neked is!-mondtam, mikor végre meg tudtam szólalni.
-Figyelj, tudom, hogy miért jöttél el olyan hamar, és sem én, sem anya, nem haragszunk rád.
-Nem?
-Nem, egyáltalán. Anya felismert, mikor gyorsan kimentél a házból, és az órát is megismerte, így összeraktuk a szálakat, és rájöttünk, hogy mi a gond. De egyáltalán nem haragszik emiatt.
 Rettenetesen megkönnyebültem, így a nyakába borultam.
-Hé!- szólt rám.- Tybalt bármikor megláthat!
-Igaz!- mondtam, majd leszálltam róla, ruhámat meg kicsit megigazítottam.- Bejössz?
-De, hisz...
-Romeoék is itt vannak...
 Mercutio nem hitt nekem, de mikor behívtam a nappaliba, és meglátta, hogy tényleg iagazat mondok (végre valahára...) , köpni- nyelni nem tudott a meglepettségtől.
-Gyere, ülj le, Miller! -hívogatta Tybalt.
 Egy darabig furcsállotta, de miután aztán adtam egy kis löketet neki, elindult, és leült a többiek mellé.
 Végül mégis csak tökéletes karácsonyom lett. Lehet, hogy nem épp egy trópusi szigeten süttetem magam, de ez mindennél jobb! Végre úgy érzem, hogy igazi családias karácsonyban lehet részem, életemben először. Capulet meg Montague egymással üneppel! Azt amúgytudom, hogy ennek nemsokára vége, mert holnap, ha meglátják egymást az úton, még nem is fognak köszönni egymásnak, vagy rosszabb esetben bele is nyomják egymást a friss hóba. De megpróbálom kiélvezni életem eddigi legjobb karácsonyát!